- Te most mégis mire szeretnél rávenni engem?
- Azt hittem, elég egyértelmű vagyok.
- Ha azt akarod, hogy belemenjek, légy kedvesebb. – utasított, arcizmaim pedig mosolyra késztettek.
- Fotózni szeretnélek. Egy kisebb sorozat, ha úgy tetszik. Utána azt kezdesz vele, amit csak akarsz, amíg rá nem veszlek, hogy jelentessük meg és egy rakás pénzt bezsebelj vele. Neked is jó, nekem is jó.
- Neked miért is?
- Mert kihívást látok benned. Fotós vagyok, szakmailag pedig te tökéletes alany lennél. Úgyhogy vagy pofon vagy kézfogás, de döntsd el kérlek.
- Rámenős vagy.
- Máshogy nem működöm.
- Most kell eldöntenem?
- Időt kéne adnom?
- Illene. Miután idegen vagy számomra, aki bekopogtatott a húgom pucér fotóival közölve, hogy igazából engem keres.
- Adjak simán időt, vagy meg szeretnél ismerni közben?
- Nem tudom Tom. Meg szeretnélek ismerni szerinted?
Megállás nélkül, szinte minden mondatával és kérdésével letaglózott és levett a lábamról. Kenyérre tudott volna kenni azon nyomban. Egyre biztosabb voltam benne, hogy megérte idejönni és még sok mindent képes lennék megtenni, hogy azok a fényképek elkészüljenek.
- Érdemes lenne megismerned.
Ekkor gurult be egy autó az enyém mögé és dudálással jelezte, hogy a helyén állok.
- Amanda megjött.
- El kéne állnom.
- Ha csak nem tud a csodajárgányod repülni, teleportálni, vagy gólyalábat növeszteni.
- Egy perc és jövök. – közöltem, majd gyorsléptekkel indultam a kocsim felé, feltartott kezemmel kértem elnézést Amandától és már fel is készültem a helycserére.
Mikor visszaálltam mögé, ő már Amy mellett állt az ajtóban és átvette tőle a borítékot.
- Szia. – köszöntött kedvesen… ő megismert.
- Szia. Elhoztam a…
- Igen! Köszi! – zsongott be és adott egy puszit, amit a jelek szerint nem csak én véltem túlzásnak.
- Hugi, vidd be a sütit, Sophie szétszedett már érte. Mindjárt jövök én is.
- Rendben. – válaszolt először rám, majd nővérére nézve gyanakvóan. – Köszönöm Tom.
- Nincs mit. Valaki majd felkeres a további teendők ügyében.
- Várni fogom. Szia. – hagyott is magunkra.
- Nos Tom, akkor én…
- Beletettem a névjegyem a borítékba. – vágtam a szavába.
- Biztosra mentél?
- Ha biztosra mentem volna, a számod már rég nálam lenne.
- Ezek szerint én hívlak téged. Ha.
- Ha. És én várni fogom.
- Viszlát Tom.
- Ez egy kecsegtető elköszönés vagy udvariasság?
- Döntsd el te. – mosolygott kacérkodva és becsukta az ajtót.
Ő nem tudhatta, amiben én már ekkor biztos voltam. Mégpedig abban, hogy nem adom fel.
Alig ültem be a kocsimba, Bill már hívott is. Nem kellett nagyon furfangosnak lennem, hogy tudjam, miért keres.
- Hello öcsi.
- Na szia, mi a helyzet?
- Fantasztikus ez a lány.
- Mi volt, mesélj.
- Magabiztos, jó fej és van egy olyan érzésem, hogy bele fog menni.
- Nem mondott igent?
- Nem. De nem nevetett ki és nem zárkózott el a lehetőségtől teljes mértékben.
- Furcsa zsongás van a hangodban bátyó.
- Levett a lábamról és még nem tértem magamhoz teljesen. – vallottam be.
- Már inkább ágyba vinnéd, mint a stúdióba mi? – nevetett ki kedvesen…
- Esküszöm…
- Hé. – vágott a szavamba.
- Jó oké, talán megfordult a fejemben, de átértékeltem a beszélgetés közben a dolgot. Nem az a fajta lány, akit egy-két koktéllal levennék a lábáról, ráadásul ötven százalék, hogy anyuka, ami ugye nem nekem való volna. Úgyhogy maradok a csupán fotózási szándéknál.
- Ötven százalék?
- Hát ebben a házban csak nőt láttam és hallottam. Egy kislányt, Amyt, a húgát és még egy nőt. A húga elég esélytelen, hogy szóba jöjjön, így gondolom vagy Amy az anyuka vagy a másik nő.
- Alapos megfigyelést tartottál.
- Inkább alapos mérlegelést.
- És most akkor hogyan tovább?
- Várás van. Nála hagytam a névjegyem.
- Ahogy ismerlek, nem féltelek a kudarctól.
- Én is így gondolom. Na leteszlek, Erik hív.
- Rendben. Lena három személyre főzzön, vagy ma se számítsunk rád?
- Egy óra múlva otthon vagyok, köszi.
- Oké, szia.
- Szia.
Utolsó kommentek