Munka. Nem nagyon szeretek új lányokat fotózni. Sosem tudom előre, milyen lesz. Kiszámíthatatlanok. Nem kaptam róla portfóliót, nem tudom még, hogy előnyösebb egy-egy képen. Persze nem okoz ez nekem gondot, de egyhuzamban ez már a sokadik kialvatlansággal sújtott napom és érzem magamon, hogy nyűgös leszek. És senkinek nem ajánlom olyankor, hogy a közelemben legyen.

-          Tessék. – nyomta is a kezembe visszaérkezve a forró kávémat. – Amanda, tizenkilenc éves, holland… - kezdte sorolni Erik a paramétereket, és a kezembe nyomta a szerkesztő kis instrukciókkal teli papírját. – A novemberi számhoz készülnek a fotók, őszies színek, meghitt hangulat.

-          Oké, köszi. – szakítottam félbe.

Általában az ilyen útmutatónak szánt papírokat átfutom és megpróbálom nem úgy felfogni, hogy irányítani próbálnak vele.

-          Hello! Sziasztok! – köszöntem a teremben várakozó csapatnak.

Azonnal kiszúrtam a mai főszereplőt. A bátortalansága csak úgy vonzotta tekintetem, mintha rá lett volna írva, mennyire be van rezelve. Egy szabályom van. Azokra a lányokra, akik a munkámat képezik, akikkel együtt dolgozom, nem nézek olyan szemmel. Ők tabuk, nem szedem fel őket, nem is utalok semmire. Nem hiányzik még egy zaklatással való gyanúsítgatás, mint legutóbb. Azóta megfogadtam ezt, és két éve tartom is magam hozzá. Értékesebb számomra a munkám és csajokat bárhol máshol be tudok szerezni.

-          Szia! Tom Kaulitz. Én leszek ma a fotósod. – nyújtottam kezet a félénk leányzónak.

-          Amanda Adams. Ez az el…

-          Első. Tudom. De ne aggódj, nem olyan félelmetes, mint amilyennek látszik.

Elmosolyodott, szimpatikus lettem, nyert ügyem van.

Azonnal feltérképeztem őt magamnak. Hosszú barna haját hatalmas loknikba sütötték, a sminkje csillogós, barnás, kifejezőbbé teszi a tekintetét. A természetes cicik nála sem jöttek annyira be, azt elsőre leszűrtem.

-          Lenne egy kérdésem. – szólt hozzám halkan.

-          Parancsolj.

-          Eljött velem a nővérem. Nagyon ciki lenne, ha bejönne, és itt lenne velem?

-          Ó, egy kísérő, mindig jól jön. Oldja a hangulatot. – kacsintottam és azonnal megváltozott az ő arckifejezése is.

-          Köszönöm. – vinnyogott hálásan. – Mehetek? – mutatott az ajtó felé.

-          Persze, én addig elkészülök.

-          Köszönöm. – ismételte és már el is viharzott.

A szokásos kis procedúra következett. Beállítottam a gépet, összekötöttem a laptopommal, egyeztettem a világosítóval és a sminkessel, a következő percben pedig Amanda visszatért végre és a stylelist már állította is be őt az első jelenethez.

-          Na, Amanda, az első pár kép amolyan lazulás képpen. Megnézzük, hogy mutatsz a legjobban, és kicsit összeszokunk, rendben?

-          Rendben. – sóhajtott. – Kész vagyok.

Már kattingattam is, egyelőre utasítások adása nélkül. Egész jól ment, habár kissé feszült volt, de nem esem kétségbe az ilyentől. Ez a meló része.

Tudtam, hogy nincs időm és most kedvem se sokat tökölni, így húsz próbafotó után már be is indultam:

-          Ezek egész jók, de most térjünk rá a lényegre. Levennéd azt a köntöst?

Amanda egyből kifelé kacsintgatott, és akkor láttam meg a kísérőjét, aki szemkontaktusból tudta, most rá van szükség és odajött hozzám.

-          Oda mehetnék hozzá egy percre?

-          Te vagy a kísérő ezek szerint.

-          Igen. Bocsánat. Amy Adams. – nyújtott bájos mosollyal kezet, engem pedig azonnal elvarázsolt.

-          Persze. – vágtam rá, és amikor odaért a lányhoz, akkor esett le mekkora bunkó voltam.

Be sem mutatkoztam, pedig illett volna. Lehet, hogy sokszor tapló vagyok, na de ok nélkül bunkó soha.

Amy suttogva bíztatta Amandát, én pedig a lencsémen keresztül figyeltem őket. Tökéletes… egyszerűen gyönyörű. Az arcára fókuszáltam. Hosszú ívelt szempillái, vékony rózsaszín ajkai, homlokába omló barna hajtincsei megbabonáztak. Akarva akaratlanul nyomtam le az exponáló gombot és már meg is jelent a laptopomon a fotó.

Rég láttam már hasonlóan természetes és smink nélkül is szinte tökéletes arcot. Úgy festett, mint aki az ágyból ugrott ki alig egy fél órája, de mégis lenyűgöző volt az összhatás. Csak figyeltem a testbeszédét, néztem, ahogy artikulál, ahogy gyengéden kezei közé veszi Amanda rémült arcát és pár mondattal nyugodtabbá varázsolja.

Aztán hirtelen felém fordult és közeledett. Hirtelen egyenesedtem fel laptopom mögül és azzal a lendülettel az összes ott lévő papírt lesöpörtem az asztalról.

-          Basszus! - dühöngtem magamban ügyetlenségemet kommentálva.

Lehajoltam, hogy felszedjem őket, közben ezer meg ezer féleképpen szidtam szerencsétlenkedő önmagam. Vékony, fehér, törékenynek tűnő keze jelent meg előttem és óvatosan felmarkolt egy kisebb adag papírt.