Ahogy beléptem az étterem ajtaján, azonnal kiszúrtam őt. A haja fényes és sötétbarna… ilyen barna színt még csak egyszer láttam eddigi életem során. Azonnal tudtam, hogy ő az. Ő az, akivel ma randevúm van, és szívem heves dobogásából az is nyilvánvalóvá vált, hogy még életemben nem izgultam ennyire egy randi miatt sem. Félve léptem oda asztalához, és óvatosan helyeztem bal kezem jobb vállára. Felém fordulva szinte azonnal a szemembe nézett… Ő az. Semmi kétség, a szeme színe, a tekintete, ajkai formája… az enyém. Arcának csodaszép bőre, apró, tökéletes orra… az övé.

-          Tom vagyok. – mutatkoztam be végül, kilábalva fejemben zakatoló kavalkádból.

Létezik, hogy jobban izgul nálam? Csak néz, nagyra nyitott szemekkel, szinte már elérve a lehetetlen… zavarba hoz.

-          Alison. – szólalt meg végül.

-          Akkor talán leülök.

-          Anya nem tudja, hogy eljöttem.

-          Gondolhattam volna. – kihúztam az asztal vele szembe eső oldalánál lévő széket és leültem a lányommal szemben.

-          Csalódott vagy?

-          Ismerem, vagyis valamikor ismertem őt. Számítottam rá, hogy nem vesz rólam tudomást. Jó ötlet volt ez? Úgy értem, te mész haza hozzá ezután.

-          Nem tud erről és nem is kell, hogy tudjon. Tizennyolc lettem, nem szólhat bele.

-          Atya ég, már tizennyolc éves vagy! – hűltem el egy pillanatra.

Ennyire rég volt? Tisztán emlékszem még mindenre, mintha csak egy könyvet olvasnék, ami megelevenedik a szemem előtt.

-          Éppen ma. – felelte Alison lesütve szemeit.

-          Ne mozdulj innen! – szóltam rá, majd felpattantam és otthagytam az asztalnál.

Ennél cikisebb találkozóm még nem volt, az már biztos. Itt ül a lányom, aki felkeresett annyi év után, ma van a születésnapja és én nem tudok róla.

Első futólépésben megtett utam a szemben lévő virágoshoz vezetett. De milyen virágot illik venni ilyen alkalomra? Milyen virágot szeret? Mi van, ha allergiás! Ő az volt valamelyikre, emlékszem.

Öt perc múlva már ismét zavarban léptem be az étterembe, majd odasétálva asztalunkhoz, egy hatalmas plüss macit tartottam Alison felé.

-          Boldog szülinapot!

Eddig tudtam tartani a távolságot. Alison felugrott és szorosan összekulcsolta karjait nyakam körül. Beletelt némi hatásszünetbe, mire az én karjaim is körbefonták vékony testét.

-          Köszönöm Apa! – szipogta nyakamba fúrva arcát.

Apa…

-          Pezsgőt a felnőtt lányomnak! – bontakoztam ki gyorsan az egyre fojtogató ölelésből és a legközelebb járó pincér felé intéztem rendelésem. – Gyere, üljünk vissza. – simogattam meg gyengéden Alison hátát.

-          Mindent tudni akarok. – közölte, ahogy behúzta maga alá a széket, és épp hogy elfért még az asztalnál a mackóval az ölében. – Ebben a percben egy védtelen, apa nélkül felnőtt kislány ült velem szemben, nem az a magabiztos nőszemély, aki felhívott és ellentmondást nem tűrve követelte a mai találkozót.

-          Ő sosem mesélt erről?

Ő. Nem emlékszem mikor mondtam ki utoljára a nevét. És most sem jön a számra. Sem a neve, sem ennek a lánynak az életében betöltött titulusa szerinti megszólítása… édesanyád.

-          Mikor először kérdeztem, azt mondta, még kicsi vagyok. Később a nagypapánál próbálkoztam, de ő…

-          Sosem volt oda értem. – fejeztem be a mondatot helyette, megmosolyogva feltörő emlékeim.

-          Amikor azt mondtam, megkereslek…

-          Alison, ne. – szakítottam felébe. – Nem szeretném tudni, hogy viszonyul hozzám, nem szeretnék arról hallani, mit gondol rólam. Örülök, hogy itt vagy, de ez maradjon is a kettőnk dolga.

-          Rendben. – egyezett bele lekonyuló ajkakkal.

Úgy nézett rám, mint akit leszidtak az oviba, mert irigy módon nem engedte, hogy más is játsszon a homokozó készletével.

Megsajnáltam. Ő mit sem tehet az egészről. Nem ő választotta ezt az életet, hogy apa nélkül nő fel. Joga van tudni mindenről, amit elhallgat előle… az édesanyja.

-          Mit szeretnél tudni? – hátradőltem székemen, és az időközben megérkezett kávémat kavargattam, attól tartva, hogy ez egy nagyon hosszú és néhol kínos beszélgetés lesz.

-          Az elejétől, mindent. – vágta rá gyermekded kíváncsiságot sugározva gyönyörű barna szemeivel. – Ne hagyj ki semmit.

Váltottunk már pár mailt és beszéltünk már telefonon, de nekem mégis valahogy furcsa volt ez a közvetlenség. Soha életében nem látott, és mégis arra kíváncsi, mi történt a szüleivel a kezdetektől egészen addig, míg véget nem ért az a bizonyos kapcsolat, melynek Alison a „gyümölcse”…

Hogy kire emlékeztet ez a fajta magabiztosság? Arra a gyönyörű nőre, aki körülbelül ennyi idősen az enyém volt egy rövid időre.

Megadtam hát magam saját ellenkezésemnek és úgy döntöttem, mindent elmondok Alisonnak. Ő ezt kívánja, én pedig tizennyolc éve nem beszéltem erről az öcsémen kívül senkivel.