-          Köszi. – emeltem fel a fejem, ő pedig kedvesen mosolygott.

-          Én is.

-          Mit?

-          Amanda soha nem izgult ennyire, mint most. Fogalmam sincs, miért nem akkor volt félénk, mikor megfordult a fejében ez az egész fotózkodás. – felállt és láttam rajta, hogy annak ellenére, hogy itt van, nem igazán fér ez bele az ő erkölcsi normájába.

-          Amanda a húgod ugye? – álltam fel vele szemben.

-          Az én édes kis hugicám, aki sokat nézte a tévét és most minden vágya, hogy playmate vagy mi a fene legyen.

-          Te sosem gondolkodtál rajta, hogy…

-          Én? – mutatott kétkedve vigyorogva önmagára. – Dehogy.

-          Tom. Telefon. – hallottam meg Erik idegesítő hangját.

-          Miért vagy az asszisztensem? – fordultam felé egyáltalán nem leplezve dühömet, amiért megszakította a beszélgetésem Amyvel.

-          Ne haragudj, de azt hittem, a magán telefonod.

-          Klassz.

Mire visszafordultam Amy felé, őt már nem találtam ott, ahol az előbb tekintetemmel elhagytam.

Körbenéztem felmérni a terepet, de még a környéken sem láttam.

-          Elment. – mutatott az ajtó felé Erik.

-          Kössz. – hálálkodtam sértődötten és felvettem a telefonom.

Amy már nem tért vissza, Amanda viszont már sokkal gyorsabban oldódott, mint gondoltam. Úgy néz ki rá jó hatással volt a nővére jelenléte… rám már kevésbé. Dekoncentrált lettem, és az idegeimre mentem saját magamnak. Már-már Amanda tűnt a profinak és én a kezdőnek.

-          Na végre! – vette fel öcsém a telefonját mindennemű köszönés vagy üdvözlés nélkül.

-          Bocs tesó, elúsztam. Azért hívlak, mert nincs időm az ebédre. Messze is vagyok, és még nem végeztem.

-          Klassz. Lena sem ér rá. Azt hiszem nálatok kéne dolgoznom, hogy eleget lássalak mindkettőtöket.

-          Miért nem jössz ide? Megadom a címet, ideérsz mire nagyjából végzek, bedobjuk az anyagot hazafelé a szerkesztőségbe, felvesszük Lenat és meghívlak titeket egy korai vacsira.

-          Kárpótlás, amiért elfelejtetted Lena szülinapját a múlt héten?

-          Azért volt olyan sértődött velem?

-          Tom.

-          Jó oké, talán van benne valami. De ma a tiétek vagyok, és ennél nem kell több.

-          Több mint negyed évszázad sem volt elég, hogy megszokjam a beképzeltséged.

-          Van még időd. Na lépek, mert nekem viszont nem nagyon.

-          Még nem is egyeztem bele a programba.

-          Tesó. Én nem kérdeztem, mondtam. Na pá. – tettem is le.

Bill mindig feldob és sokszor még nem is kell arra hajtania, minden tett nélkül is eléri, hogy kiegyensúlyozottabb legyek.

-          Na bocs. Folytathatjuk. – fordultam Amanda felé.

-          Megnézhetném azokat, amik eddig készültek?

-          Végülis persze, gyere.

Gátlásait olyannyira levetkőzte, hogy a köntöst vissza sem vette magára, egy szál semmiben flangált mellém a laptopom mögé és kíváncsi tekintettel fürkészte a nyers fotókat. Magyaráztam neki, hogy ezek a képek még átmennek különféle programokon, mire a tördelők kezei közé kerülnek, de feleslegesnek láttam őt ezzel fárasztani. Szavaiból, reakcióiból nem tűnt agysebésznek a csaj és kezdett úgy tűnni, közelférkőzése nem is feltétlenül kíváncsiságának köszönhető.

A világosítóra néztem, aki csak kuncogott rajtam és már tudtam, hogy megint beszívatták az új lányt. Már megint azzal álltak elő egy kis kezdőnek, hogy a fotóst kell levenni a lábáról, ha jövőt akar építeni a szakmában.

-          Figyelj tündérke. Libbenj vissza a díszletbe, mert nem nagyon érek rá.

-          Ok… oké rendben. – szeppent meg és bánatos tekintettel nézett rám.

-          Még pár fotó és szabad vagy.

-          Köszönöm.

-          És figyelj rám. Ne hallgass soha egy világosítóra. Ő csak kisegítő, nem ért semmihez az ernyőkön és lámpákon kívül.

Elpirult és zavartan nézett a még mindig kuncogó seggfejre.

-          Barom. – szóltam oda.

-          Nem hagyhattam ki. – suttogta és magasba emelte kezeit megadóan.

Amanda visszatipegett a helyére és hogy ne kínozzam őt se tovább, csupán pár fotót készítettem.

-          Szép volt kislány. – bíztattam, mikor már újra köntösben állt előttem. – Sok sikert a jövőben.

-          Köszönöm.

-          Erik, elkísérnéd Amandát az öltözőbe és elmondanád neki, most hova tovább? – fordultam asszisztensem felé, mikor megláttam öcsémet belépni az ajtón.

-          Szia! – ölelt meg, mikor odaért.

-          Épp időben öcsi. Lementem az anyagot és mehetünk.

-          Akkor szólok Lenanak, hogy indulunk.