riablog

 Egy kemény, határozott, nagyszájú csaj. Billnek pont ilyen kell, de én nem bírnám elviselni magam mellett. Nem csípem, ha irányítani akarnak. Én az ellentétek vonzzák egymást elcsépelt dumában hiszek, ha már kapcsolatról van szó. Az egyéjszakás kalandoknál persze pont a fordítottja működik. Vagy legalábbis olyankor nem nagyon számít a lány habitusa, ha már egyszer sikerül megitatnom vele az első koktélját.

Ma este egyedül bújtam ágyba. És kialudtam magam. Tökéletesen, pontosan annyit, amennyire szükségem volt. Szerencsétlenül járt ébresztő funkcióval ellátott mobilomat, dobhattam ki, így a mai nem éppen betáblázott napomba beiktatom egy új készülék megvételét. Erre általában a fél napom rá szokott menni. Ha műszaki cikket készülök venni, azt nem csak úgy hipphopp megveszem. Nincs szerelem első látásra. Utánajárok, véleményeket olvasok, használati útmutatót, tulajdonságokat bújok, és csak utána vagyok hajlandó kiadni a pénzt egy darabra. Bill agyára szoktam menni ezzel. Odaviszem a kinyomtatott képeket a lehetséges választható készülékek közül, és ő azonnal rábök egyre, mert megtetszik neki külsőre. Na ezzel ő megy az én agyamra, de azért titkon azt az egyet nézem meg alaposabban elsőre.

Késő délutánra már beújítottam a legtökéletesebbet, a kártyákat át is cseréltem, így az lett az elsődleges mobilom. Azon kaptam meg az sms-t, amit Lena küldött. Amy Adams lakcímét írta meg nekem. Még azt is kiderítette, hogy együtt laknak Amandával, a húgával.

Töprengtem. Látni akartam, de úgy éreztem, nem vagyok az a hapi, aki elájul egy szépségtől és udvarol neki pár képért. Azt kell eldönteni, megéri-e. Kinevette saját magát, mikor a fotózásról beszéltem neki és valószínűleg most is ez történne. Na de én vagyok Tom Kaulitz Trümper, engem nem lehet csak úgy lerázni, ha nagyon akarok valamit. A csaj jó fejnek tűnt, nem amolyan sértődős, hisztis libának, aki egyből arra gondol, hanyatt akarom vágni.

Két nap múlva már a háza ajtaján kopogtattam egy nagy borítékkal a kezemben.

Egy kislány nyitott ajtót, ő kedvesen nézett rám, én meglepődve őrá.

-          Szia.

-          Mamiiii! – kiabált.

-          Amyt keresem. – közöltem vele én azért valamivel halkabban és kulturáltabban.

-          Mi az? – jött oda Amy, és amikor meglátott, úgy éreztem, nem esik le neki elsőre, ki is vagyok.

Ez némileg sértő volt számomra, de nem hagytam magam.

-          Amandát keresem.

-          Ó igen, Tom, a fotós. Elugrott a cukrászdába, de gyere be, mindjárt jön.

-          Nem köszi. Nem akarok zavarni, csak elhoztam a képeit. – nyújtottam át neki a borítékot.

Mosolyogni kezdett, és nem tudtam kivenni, mi is késztette őt erre.

-          Mi olyan vicces, ha megkérdezhetem?

-          Mióta viszi házhoz a fotós a képeket? Nincs erre ugribugri alkalmazott?

-          De természetesen van. – vágtam rá még mindig nem érzékelve, mire akar utalni.

-          Akkor gondolom vele szerettél volna találkozni.

Ez nem sima mosoly volt ezek szerint. Konkrétan kiröhögött.

-          Tartok tőle, ha elmondanám, miért jöttem, én nagyobb nevetést váltanék ki belőled.

-          Szeretek nevetni.

-          Gyere rajzolni. – rángatta lenge pólóját a kislány.

-          Mindjárt kicsim, menj addig vissza Samantához. Jövök én is egy perc. – simogatta meg a fejét gondoskodóan, mire a kislány engedelmesen el is tűnt az ajtóból.

-          Hány nő lakik ebben a házban?

-          Pont elég. – felelte. – Szóval rajta. Nevettess meg.

Tetszett. Nagyon tetszett…

-          Gondoltam, ha személyesen hozom el a képet, jó benyomást tehetek rád.

-          Rám? – pislogott tágra nyílt szemeivel.

-          Mondhatnám, hogy nem vagyok az a nyomulós típus, de minek kezdjük hazugságokkal az együttműködést.

-          Várj. Együttműködés?

-          Nem kertelek, iszonyú fotogén vagy. A kamerámat legalábbis jobban vonzotta az arcod, mint a húgod meztelen teste.

Meghökkent. Édesen hitetlenkedve nézett rám.