riablog

 -          Öcsi, most leteszlek.

-          Ne már! Mi történt? Ne merj így lerázni!

-          Később hívlak. Szia. – nyomtam is le. – Amy.

-          Mi volt ez? – tette fel jogos kérdését azonnal.

-          Túl vagyok egy kissé kínos jeleneten a húgoddal. – ültem le mellé a homokba.

-          Mi történt? Azon kívül, amit az öcsédnek mondtál.

-          Meghívtam egy italra és felajánlottam neki, hogy átküldöm a portfólióját egy neves modellügynökségnek.

-          Erre ő neked esett. – folytatta helyettem.

-          Azért nem volt olyan brutális, mint ahogy az előbb hangzott.

-          Ezt nem hiszem el. – dőlt hanyatt.

-          Figyelj, nem olyan vészes. Másztak már rám páran, egy pillanatig sem éreztem veszélyben magam. – próbáltam oldani a feszültséget.

-          Ne haragudj. – mentegetőzött egy sóhaj után. – Annyira ciki.

-          Miért te kérsz elnézést? Semmi közöd ehhez.

-          Ha időben elkapom és helyre teszem, nem hozott volna ilyen helyzetbe téged.

-          Amy, még egyszer elmondom, nincs gáz. Nem vagyok egy elveszett fazon, ért már pár meglepetés az életben és nem ez az első eset, hogy valaki meg akar csókolni.

-          Legjobb lesz, ha keresek egy járatot és minél hamarabb hazamegyünk.

-          Tessék? Dehogy! – kezdtem magamat is meglepve ellenkezni.

-          Kínos nekem ez az egész, nem is értem, miért nem fordultam sarkon, amint megláttalak és leesett, hogy miattad vagyunk itt. Van elég bajom, erre még hagyom játszadozni a hülye húgomat is.

-          Felejtsük el. Nem para. Kicsit valóban nevetséges, de nem vészes. Láttam már nevetségesebbet is. Nyaralsz, érezd jól magad, ne hagyd, hogy bárki elrontsa.

Kicsit talán túl szenvedélyesnek tűntem, de baromira nem akartam, hogy elmenjen az egyetlen értelmesnek látszó emberi lény erről a szigetről, akivel nem mellesleg nagyon is jól érzem magam.

-          Oké, most már én is cikin viselkedem.

-          Szerintem aranyos. – nézett végre fel rám elmosolyodva magát.

-          Aranyos? – húztam fel szemöldököm.

-          Halálra unnád magad itt nélkülem?

-          Kezdem azt hinni. – dőltem végül én is hanyatt mellé. – Elvinnéd a hisztis húgodat és nem lennél itt, hogy oltogass szüntelen. Szörnyű unalmas lenne.

-          Azért bevallom a jövőben úgy tervezem, kedvesebb leszek veled.

-          Két kérdés vetődött fel bennem.

-          Halljam.

-          Először is, ezek szerint maradsz? Ilyen gyorsan meggyőztelek?

-          És ha eleve nem akartam elmenni, csak hallani akartam, hogy marasztalsz?

-          Mi okod lett volna rá?

-          Miért marasztaltál?

-          Meddig fogunk itt fekve kizárólag kérdésekkel kommunikálni?

-          Mi a második kérdés, ami felvetődött?

-          Azt mondtad a jövőben kedvesebb leszel. Ezennel ki is mondtad, hogy nem szándékozol kitörölni az életedből ma este.

-          Mennem kell. – ült fel hirtelen.

-          Hova mész?

-          Tartozom magyarázattal?

-          Nem. – adtam igazat.

-          Jó éjt Tom.

-          Maradtok?

Nem kaptam választ hátának feltett kérdésemre, vissza se nézett, úgy húzott el a szemem elől minden egyes lépésénél mély vájatokat hagyva a homokban meztelen lábával.

Ennyit a hosszúra nyúló, magányt nélkülöző estéről…

 -          Szia. – köszönt nyájasan és akármennyire is tündéri volt ebben a szerelésben, valahogy unszimpatikussá vált nekem.

-          Szia. – viszonoztam köszönését és szimpla udvariasságból azért rendeltem neki is egy italt.

-          Fáradtnak tűnsz. – állapította meg éles eszével.

-          Hosszú volt a nap. Kirándultam, fotózgattam, hulla vagyok.

-          Biztos érdekes kirándulás lehetett.

-          Kérdezd meg a nővéredet, ő is velem volt.

-          Amy? – kérdezett vissza nem leplezve hirtelen jött féltékenységét. – Amy veled volt egész nap?

-          Úgy tűnik, ugyanazt a programot választottuk ki.

-          Értem. – vágott sejtelmes ’kérdezz rá, mit akarok mondani’ arcot.

-          Mi az? – engedelmeskedtem azonnal rejtett jelének.

-          Semmi. Csak eszembe jutott, mit szólhat hozzá a pasija.

Természetesen nyilvánvalóvá vált számomra, hogy miről is van valójában szó. Azt hiszi, fel akarom szedni a nővérét és most előáll, a de hát neki van barátja és nagyon szeretik egymást farbával. Belementem a játékba, nem óhajtottam közölni vele, hogy tudok a szakításról, és nem akartam megbántani azzal sem, hogy közlöm, a nővérét ezerszer inkább látnám a képernyőmön, mint őt. Mégis csak egy kislány, aki az álmait kergeti. Nem én leszek az, aki itt és most szertefoszlatja a lila ködöt.

-          Ez az ő dolguk. Egyébként, ha már itt vagy, azt hiszem, lesz egy munkám számodra.

-          Nekem? – csillantak fel szemei és kedélyállapota azonnal megváltozott.

-          Igen. Neked. Van egy ügynökség, aki tőlünk szokott modelleket válogatni. Azt hiszem, ha hazamegyek, átküldöm nekik a portfóliódat.

-          Milyen ügynökség?

-          Újságokba, plakátokba és tévés reklámokhoz közvetítenek ki lányokat.

-          Ez komoly? Istenem! Köszönöm! – kulcsolta át hirtelen nyakamat karjaival és egy hatalmas puszit nyomott arcomra.

-          Hé-hé! Nyugalom kishölgy. – próbáltam lehámozni őt magamról. – Én csak átküldöm a fotóidat, a többi már nem rajtam múlik.

-          Köszönöm! – fogta meg arcomat mindkét kezével és szájon csókolt.

Rendes esetben, visszacsókolok és boldogan nyugtázom, hogy begyűjtöttem egy újabb rajongót. De ez nem egy rendes eset. Több okból sem az. Először is, mint az ismeretes, egy alig nagykorú lányról beszélünk. Másodszor pedig, a munkát nem keverem a szexszel. Na és ott van Amy. A harmadik és egyben legnyomósabb érvem.

-          Na jó, Amanda. Minden tiszteletem a tiéd, de ezt ne. – álltam fel a székemről.

-          Nem tetszem neked?

-          Oké, ez már baromi kellemetlen. Mindenki minket néz.

-          A nővérem kell?

-          Mi? Dehogy! És miért kérsz te számon engem? Szerzek neked munkát, legyen elég ennyi, és akkor még udvarias is maradtam, azt hiszem.

Kifizettem bő jattal a még el sem fogyasztott italainkat és leléptem. Elindultam a part mentén és már hívtam is az öcsémet.

-          Szia, mi van?

-          Ezt a hülye picsát!

-          Mi történt?

-          Amanda, Amy húga az előbb lesmárolt minden előzmény nélkül, majd mikor ellenkeztem, számon kért, hogy a nővére miatt nem akarom-e őt. Ez agyrém!

-          A furmányos kiscsaj rád mászott?

-          Ahogy mondod.

-          Nem teljesen értem felháborodásod valódi okát.

Szinte éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Elemeltem a telefont a fülemtől és körbenéztem a sötétben. Amy ott ült a homokban, alig pár méterre tőlem és engem nézett.

 A másnaposság legjobb ellenszere, akármilyen érdekesen – én talán alkoholista megjegyzésnek – hangzik, az alkohol maga. Egy hideg korsó csapolt sör, egy tál meleg garnélarákkal, minden rosszullétet feledtet. Eszem ágában nem volt a napon ücsörögni, ha már végre megtehetem, elbújok előle.

Egy kis helyi étterem teraszán foglaltam helyet, egy hatalmas napernyő óvó árnyéka alatt. Megrendeltem a vágyott menümet, és akkor láttam meg ismét őt. Bolyongott a kikötőben egy kis ajándékzacskóval az egyik kezében, telefonnal a másikban. Úgy állapítottam meg, megint egy nem igazán kellemes beszélgetés kellős közepén tart. Hevesen hadonászott, szemeit forgatta, nagyokat sóhajtott, majd elhallgatott és köszönés nélkül tette le a telefont.

Felém tévedt tekintete, és amint meglátta, hogy őt figyelem, megvonta vállait, jelezve, hogy ’ilyen az élet’, én pedig megemeltem korsómat egy plátói koccintás gyanánt. Bólintással közölte ’egészségedre’.

És mondtam… ha akarnak, megtalálnak. Kis vacillálás és egy újabb pár perces telefonálás után, megindult az éttermem felé és egyenesen az asztalomnál kötött ki.

-          Csatlakozhatok, vagy nagyon privát az ebéd?

-          Párosan szép az élet. – invitáltam kezemmel az asztal velem szemben lévő feléhez tartozó székre. – Egyetlen aprócska feltételem van. – tettem hozzá, miután helyet foglalt és lerakta maga mellé táskáját.

-          Jókor. – mosolyodta el magát.

-          Nem akarom meglátni a pénztárcádat ennél az asztalnál.

-          Úgyis jössz eggyel. – közölte magától értetődőnek véve felvetésem.

Rendeltem neki is egy hideg korsóval abból az életmentő sörből, mellé egy ugyanolyan tál garnélát, mint amit én is fogyasztottam, és magamban örvendezve megállapítottam, hogy nem egy amolyan tipikus csajos csajjal van dolgom. Egy belevaló, cseppet sem szégyellős nő ül velem szemben, aki ha lehet, még nálam is gyorsabban üríti ki korsóját és kényeskedés nélkül hámozza ki két kezével páncéljukból az apró rákokat.

-          És mit vettél? – néztem két falat között az ajándék zacskójára.

-          Ja ez? Egy pár képeslap a húgomnak. Hagy lássa, miről maradt le a nevetséges duzzogása miatt.

-          Hát ne haragudj meg ezért, de Amanda közel sem tűnik olyan lánynak, akit annyira érdekelnek a helyi látványosságok és a tenger élővilága.

-          Te sem tűnsz olyan srácnak. – replikázott, amit elismerő bólintással nyugtáztam.

-          Most megfogtál.

-          Azért remélem nem bántad meg, hogy eloroztad a túrámat.

-          Cseppet sem. De bevallom, ha nem lennél itt, már rég behajigáltam volna pár nyomuló turistát egy óvatlan pillanatban a tengerbe.

-          Akkor szívesen.

-          Ezennel felkérlek, ha találsz még hasonló, kellemes időtöltésként szolgáló programot, értesíts.

-          Rendben. Megkereslek. Habár nem lesz nehéz téged megtalálni. Ott kereslek, ahol az átlagnál sűrűbb a bikinis csinos lányok fellelhetősége.

Most komolyan… ha olyan fajta gyenge lelkű pasi lennék, most kérném meg a kezét. Hol találnék még egy hozzá hasonló lányt?

Így az a bizonyos mérleg a „meg akarom kapni legalább egy éjszakára” oldalára billen.

Feltűnően jól éreztem magam a társaságában. Bombázott a tőle már ilyen rövid idő alatt is hamar megszokott csipkelődéseivel, és én élveztem. Valahogy őszintébbnek éreztem magam, mint általában. Kibontakoztam és egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy mit kéne tennem, hogy meghódítsam, mikor mit kéne mondanom ahhoz, hogy megszerezhessem magamnak. Szinte nem is gondolkodtam, belefeledkeztem a beszélgetésbe, míg meg nem szólalt a hajónk kürtje, jelezve, hogy hamarosan indulás vissza.

Újabb hosszú szenvedés a tenger hullámainak kiszolgáltatva.

-          Szia. – lépett be fáradtan Amy a húgával közös szobájába.

-          Szia. Merre jártál?

-          Tök izgi ez a közös nyaralás. – dobta Amanda ágyára a képeslapokat és továbbment a fürdőbe.

-          Hé, most mi bajod? – sietett utána.

-          Semmi Am.

-          Melyik programot választottad végül? – kezdett faggatózni, mintha mi sem történt volna.

-          A hajóutat.

-          Most miért duzzogsz?

-          Miért? Ez egy komoly kérdés, vagy amolyan Amandás, buta libát játszom, mert így elnéznek nekem mindent féle?

-          Nem volt kedvem, nem tudom, miért olyan nehéz ezt megérteni?

-          Minek jöttünk el ide? Őszintén! Hogy a nagy fotós, Tom Kaulitz felfedezzen?

-          Miért baj, hogy annyira akarom ezt? Miért zavar ez téged?

-          Nem tudom hugi, lehet azért, mert hazudtál és kihasználtál? Á ez nem olyan zavaró.

-          Rendben, gúnyolódj csak.

-          További szép napot. – csukta is ki őt Amy a fürdőből.

Én, mikor elbúcsúztunk a saját hotelünk kikötőjénél, felmentem a szobámba egy gyors zuhanyt venni. Fel voltam dobva, eszem ágában nem volt még lefeküdni. Otthon még csak ilyenkor kezdem az estét, egy nyaraláson sem hagyom magam kifingatni.

Alig helyezkedtem el a parton lévő bárpult egyik bárszékén, mikor Amanda ült le mellém egy falatnyi ruciban.

 -          Szia! – guggolt le hirtelen és csak akkor vettem észre, hogy egy kutya ugrál a lábaira. – Hát te nagyon gyönyörű vagy. – kezdte simogatni.

A mopsz hanyatt vágta magát és boldogan tűrte a kényeztetést.

-          Alex! – szólt rá a gazdája, amire az újra négy lábra állt és újabb felszólítás után el is rohant a hajó másik végébe.

-          Pont ilyen volt az enyém is.

-          Volt?

-          Alig volt két éves, mikor az akkori párom elütötte. Vincentet eltemettem, a srácot pedig lapátra tettem azonnal.

-          Vincent Vega? Ponyvaregény. Alap mű.

-          Az igen! – nézett rám tágra nyílt szemekkel.

-          Mi az?

-          Eddig mindenki egyből azt kérdezte Vincent van Gogh után neveztem-e el.

-          Úgy nézek ki, mint aki jártas az irodalomban?

-          Ő festő volt.

-          Na látod. Pláne.

Nevetett. Megbabonázva nevettem önkéntelenül vele. Magával ragadott.

-          Várj csak. – jutott el a tudatomig nem rég elhangzott mondata. – A pasid ütötte el a kutyádat?

-          Irtó defektes fazonokkal hozott eddig össze a sors. – vonta meg vállait.

Arra gondoltam, na most emberedre találtál, mert nálam jobbat egy ilyen nő nem is kívánhat.

Rengeteget fotóztam, habár ő már annyira nem rajongott az ötletért, hogy tovább bővítsem portfólióját, azért néha egy-egy óvatlan pillanatban sikerült lekapnom őt. Nem meglepetés, mennyire feldobja a delfinektől és apátságoktól túltengő képkockákat.

Őt valamiért lebilincselte a látvány. Hallgatta, ahogy az idegenvezető három nyelven elmondja a sziget történelmét és minden főbb tudnivalóját, figyelte az előttünk elhaladó tájat, és élvezte a hűsítő tengeri szellőt.

Akármennyire küzdöttem a bőrömet érő már-már fájdalmat okozó folyamatos napsütéstől, akármennyire émelyegtem még mindig a másnaposságtól, az ő társaságában valahogy mégis izgalmasabbnak hatott ez az utazás. Erőteljes kisugárzása átragasztotta rám jó kedélyét.

A hajó kikötött, mondván szabad foglalkozás zajlik a következő három órában. Azonnal tudtam, hogy ezt az időt hangosan korgó gyomrom csillapításával fogom tölteni.

-          Akkor később látjuk egymást. – búcsúzott tőlem Amy és alig eszméltem fel, ő már le is sétált egy matróz „önzetlen” segítségével a hajóról.

Hamar megválaszolást nyert kérdésem, miszerint meghívhatom-e ebédre a tegnap esti vacsorámat viszonozván.

-          Szevasz öcsi. – szóltam bele szüntelenül csörgő telefonomba, mikor végre a rengeteg pofátlan turista után én is le tudtam vergődni az átkozott hajóról még a visszaindulás előtt…

-          Szia, na mi újság?

-          Semmi különös. Mi érdekel?

-          Hogy mit csinálsz, míg én az irodában szenvedek a tönkrement klíma hozzá nem értő szerelőjével hadakozva.

-          Most vagyok túl egy rövidnek nem mondható hajótúra felén.

-          Te hogy a francba keveredtél hajóra? – nevette el magát hitetlenkedve öcsém.

-          Kettőt találhatsz.

-          Amy.

-          Ajánlott egy kellemesnek tűnő programot, én pedig vele tartottam. Kiderült ugyanis, hogy nem a tegnap éjjeli szöszi hívott meg a vacsira, hanem ő.

-          Na, hamarabb megnyerted őt, mint gondoltam volna.

-          Közel sem. Legalábbis nem úgy. De tudod mit? Egész jól megy nekem ez a barátkozósdi.

-          Megkedvelted.

-          A bátyád vállán ülő kisangyal azt mondja, fotózzam le, készítsek portfóliót és mutassam meg ennek a nőnek, mennyire gyönyörű is valójában.

-          A bátyám kisördöge viszont már rég hanyatt döntötte volna.

-          Én nem így mondtam volna, de a végeredmény a lényeg.

-          Kell tanács?

-          Még nem. Elrontanád a jókedvem, mint a lelkiismeretem.

-          Akkor visszatérünk rá később.

-          Rendben. És most dolgozz, én kiélvezem, hogy végre szilárd talaj van a lábam alatt és eszem valamit.

-          És Amy?

-          Az imént rázott le.

-          Nahát-nahát. – gúnyolódott várhatóan.

-          Szevasz. – raktam is rá a telefont megmosolyogva öcsém csipkelődését.

Amy már a láthatáron sem volt és akármilyen szívesen töltöttem volna vele ezt a pár órás kis pihenőt, nem vagyok az a nyomulós típus. Hagyom, hogy a kiszemelt nők akarjanak engem és ne én őket fordítva. Ha kíváncsi rám, megtalál magának, nem túl nagy ez a kikötő.

 -          Tom! – fordult felém és a víz felé mutatott.

-          Mi az? – sétáltam oda.

-          Itt vannak a delfinjeid. – suttogta.

-          És miért suttogsz?

-          Mert, ha az őrült turisták meghallják, mindegyik idetömörül, és nem tudsz fotózni.

-          Köszönöm. – hálálkodtam pár percen belül már másodszor és gépemet kiszabadítva tokjából, már kattintgattam is.

-          Gyönyörűek. És szabadok. – figyelte őket álmodozva.

Felé fordultam és azonnal elkapott az ihlet. Ahogy hajának fényes tincseivel játszadozott a szél, ahogy a nap megcsillant puha fehér bőrén, egyszerűen ellenállhatatlan vágy lett úrrá rajtam.

-          Megengeded, hogy lefotózzalak?

-          Ha megígéred, hogy törlöd, ha nem leszek megelégedve magammal.

-          Meg leszel. – bíztattam és már nyomtam is le az exponáló gombot.

Zavarba jött, és édes mosoly ült ki arcára, amit egy apró mosolygödör tett még tökéletesebbé.

-          Megnézed? – tartottam felé gépemet.

-          Naná. – hajolt közelebb.

-          Tetszel magadnak?

-          Nagy beképzeltségre vallana, ha azt mondanám, hogy ezek fantasztikus képek lettek?

-          Te gyönyörű vagy és ez a munkám. A kettő megfelelő kombinációjából csak fantasztikus képek születhetnek.

-          Most nekem bókoltál, vagy magad futtattad?

-          Kicsit mindkettő.

Ismét a víz felé fordult és a távoli szigetet vizsgálta szemeivel.

-          Ide nők nem tehetik be a lábukat. Kolostorok és papok szigete. – magyarázta prospektusból bemagolt szövegét.

-          Sosem fogom ezeket megérteni. Mekkora elhivatottság kell ehhez?

-          Ha születésedtől fogva nem tudod, milyen a szex, akkor sosem fog hiányozni.

-          Ebben nem hiszek.

-          Nekem inkább a magányosan való megöregedés a felfoghatatlan. Pár nélkül, család és gyerek nélkül.

-          Az a kislány…

-          Sophie? A nővéremé. – válaszolt még fel sem tett kérdésemre. – Vártam, mikor térünk ki rá. Láttad volna az arcod, mikor megláttad őt.

-          Meglepett. De mivel nincs itt veled, sejtettem, hogy nem a tiéd.

-          Előbb egy normális pasi kéne. – sóhajtott.

-          Tudod egész jó vagyok testbeszédben és bocs, ha tolakodó vagyok, de összeraktam pár dolgot.

-          Hallgatlak. – nézett rám kíváncsian.

-          Tegnap egy pasival beszéltél telefonon, és nem tűntél túl feldobottnak. Aztán a húgod közölte, hogy rossz kedved van és most ez a világ gondja a válladon sóhaj tette fel a pontot az i-re.

-          Utálom, ha meg akarnak fojtani egy kapcsolatban, így tegnap ki is léptem belőle.

-          Hisztizett, mert nélküle nyaralsz?

-          Az nem kifejezés. Hogy képzelem, hogy nélküle nyaralok, és a testvéremet választom. Ja és tuti, hogy itt összeszedek valakit, amiről ő úgysem szerez majd tudomást. De fogalmam nincs, miért mondom el ezt most neked.

-          Mert a személyes varázsom észrevétlenül kebelezett magába.

-          Ugye nem csak azért vagy ilyen, mert azt hiszed, rávehetsz a fotózásra?

-          Nem csak. – feleltem mosolyogva. – Meglepően jó társaság vagy. Nem nagyon szoktam nővel ennyit beszélgetni az öcsém barátnőjén kívül.

-          Van egy öcséd?

-          Ikertestvérek vagyunk. Ő a jobbik felem, a lelkiismeretem.

-          Hogyhogy nem jött el veled?

-          Lenával akarnak majd nyaralni menni egy hónap múlva és nem maradt több szabadsága.

-          A felnőtt élet. – suttogta egy sóhaj után.

-          Tényleg, nem is tudom, te mit dolgozol.

-          Díszlettervező vagyok.

-          Rajzolsz, festesz, látványt álmodsz.

-          Pontosan. – bólogatott derűs arccal, mintha a szájából vettem volna ki a szavakat.

-          Szóval mindketten művészek vagyunk és a kisebbik testvérünkkel élünk.

-          Hm, mennyi közös tulajdonság.

-          Biztos akad még.

Úgy éreztem, kicsit le kell állnom. Nem bókolhatok tovább, nem éreztethetem tovább, hogy többet akarok egy fotózásnál. Nem közölhetek téves jeleket. Még a végén elijesztem, vagy a másik végletet érem el, de mindkettőnek az az eredménye, hogy nem kapom meg az áhított fotóimat.

 -          Még jobban is sült el, mint amire számítottam. – jellemeztem ily módon a történtek mesélését lezárva öcsémnek az estémet másnap reggel.

-          Mond, hogy nem.

-          De bizony. Sophie és a kis vörös barátnője tíz perce hagyta el a szobámat.

-          Ugye tudod, hogy bizonyos helyeken ezt már prostitúciónak nevezik? Vacsiért szex?

-          Hidd el, többet nyújtottam, mint amennyit ért az a vacsora.

-          Javíthatatlan vagy. És Amy?

-          Mi van vele?

-          Esélytelen a fotózás?

-          Nem tudom. Nem fektettem még bele kellő energiát, előbb letudtam a kötelező körömet a csajokkal.

-          Nehéz az élet, mi? – nevetett.

-          Ne is mond. Rengeteget kivett belőlem ez az éjszaka. Ma csak lazulok és élvezem a nyaralást.

-          Jól van bátyó. Én most megyek is. Van, aki dolgozik ilyenkor.

-          Helyes. Keress pénzt a háztartásunkba asszony.

-          Na szia.

-          Szia.

Második nap, új felvonás, új tervek. Lazítás, napozás, pihenés…

Egy árnyékos helyre ültem, óvó napszemüvegem alól bámulva ki fejemből, kortyolgatva a megrendelt hosszúkávémat, mikor megláttam Amyt. Prospektusokkal a kezében sétált a partról a szálloda felé. Mini farmer nadrág, egy pánt nélküli top, a haja hanyagul copfba fogva… akárhányszor őt látom, szidom magam, hogy nincs nálam a gépem.

-          Szia. – köszönt oda, amint észrevett.

-          Szia. Hát te? – próbáltam ily módon magamhoz invitálni.

-          Programot keresek mára. – mutatta felém a lehetőségekkel teli prospektusait. – Bementem a központba és mindenhonnan hoztam egyet.

-          És döntöttél már?

-          Kettőre redukáltam. Vagy buszos kirándulás a hegyekbe, kolostorokat nézni és egy kellemes ebédet eltölteni gyönyörű kilátással a tengerre, vagy hajókirándulás egy sziget körül, ahol civilek nem léphetnek partra.

-          A második jobban hangzik.

-          Nem unatkozhatok itt a parton egész nap.

-          Amanda?

-          Amanda másnapos és rossz kedve van, amiért nem fért bele a hármas keretbe. – felelte kissé cinikusan, én pedig a meghökkenéstől visszaköhögtem a kortyolt adag kávémat.

-          Nem tudom, mit mondhatnék erre.

-          Semmit sem szükséges. Remélem nem vetted tolakodásnak a vacsorameghívást. Meg akartam köszönni, hogy nem hoztad kellemetlen helyzetbe a húgomat.

-          Te vagy a titokzatos, feltűnően csinos lány, aki elcsavarta a pincérem fejét?

-          Na jól van Tom. További szép napot.

Nem volt ma vevő a stílusomra ez egyértelműen lejött. Beugrott, hogy Amanda tegnap említett valamit. Amynek rossz kedve volt, azért nem csatlakozott hozzánk.

Ő szponzorálta a tegnapi vacsorámat? Én meg hagytam lelépni szar kedvvel…

Szívesen belelátnék a fejébe, mit gondol most rólam. Látnék ott nyomdafestéket nem tűrő gondolatokat, az biztos.

Úgy döntöttem, összeszedem magam, felkapom a fényképezőgépemet és Amyvel tartok a hajótúrára. Már ha ő is azt választja végül. Ha nem, nekem akkor is jó program lesz.

Ahogy felszálltam a hajóra és az elindult velem a fedélzetén, rájöttem, hogy nem másnaposoknak való a tengeren való hánykolódás. Azonnal leültem egy padra és rendeltem egy jéggel teli ásványvizet sok citrommal. Azon morfondíroztam, hogy elkötöm a hajó oldalára felszerelt mentőhajót és visszaevezek a partra, amikor is:

-          Program tolvaj. – takarta el hirtelen előlem a napot Amy.

-          Csak osztozom rajta veled. – feleltem és megpróbáltam összeszedni magam.

Nem akartam, hogy így lásson. Gyengének és esetlennek.

-          Állítólag látni majd delfineket. – emeltem fel fényképezőgépemet.

-          Azt hittem csak meztelen lányokra szakosodtál.

-          Tudod elég frusztráló, hogy ennyire lenézed a munkámat.

-          Ez esetben nem teszek több megjegyzést. – mosolygott kedvesen.

-          Köszönöm.

Magamra hagyott. Odasétált a fedélzet széléhez és a korláton támaszkodva figyelte a vizet. Megint menjek utána? Nem akarok nyomulni, utálom, ha lepattintanak.

 Megrendeltem a tenger gyümölcsei tálamat, amit egy újabb finom koktél kíséretében el is fogyasztottam. Egy vacsora utáni cigarettára gyújtottam rá, miközben intettem a pincérnek a számláért.

-          Fizetnék. – közöltem, mikor odajött hozzám.

-          Egy hölgy már fizetett ön helyett.

-          Milyen hölgy? – néztem körbe.

-          Úgy húsz perce jött oda hozzám, hogy az ön vacsoráját ma ő állja, írjam a szoba számlájához.

-          Hm. Csinos volt?

-          Feltűnően, uram. – mosolygott visszagondolva rá.

-          Akkor azt hiszem, megkeresem. – nyomtam el a cigimet. – Viszlát.

-          Viszont látásra. Jó szórakozást.

Mégis akadnak itt használható nők és még nem is kell nekem utánajárnom? Ennél jobban nem is végződhet az este. Nyilván itt van a közelben és megtalál ő magának, ha az a terve.

Ráérősen sétáltam a part mentén visszafelé, mikor egy ismeretlen hang szólított meg a hátam mögül.

-          Tom? Tom Kaulitz?

A hang irányába néztem és akkor ért utol egy szőke hajú, kihívó öltözék alatt magából sokat mutató, hirtelen ismeretlen lány.

-          Én lennék.

-          Sophie. Sophie Bexter.

Sophie, Sophie.

-          Miss Július 2009. – mutatott végig magán és a megjátszott pózból azonnal felismertem.

Nem feküdtem le vele, pedig nagyon szerette volna, ha hanyatt döntöm.

-          Szia! Ne haragudj, el vagyok gondolkodva.

-          Micsoda véletlen. – vigyorgott.

-          Ez a sziget csupa meglepetés ma.

-          Finom volt a vacsi?

-          Igen, köszi.

Azonnal unszimpatikussá vált, hogy meghív a vacsorámra és még meg is jegyzi, de jobb híján megteszi alapon tovább fecsegtem vele.

-          A csajokkal eljöttünk bulizni. – mutatott a homokban elhelyezett nyugágyak felé, ahol jó pár bikinis leányzó hangoskodott. – Te egyedül vagy?

-          Egyelőre. – bólogattam.

-          Csatlakozol?

-          Hogy tudnék nemet mondani?

Hát csatlakoztam. Alkoholos befolyásoltság alatt lévő tucatnyi mutatós lány közé cseppentem, akik egyszem hapiként körülzsongtak azonnal. Sophie már minden bizonnyal tudatta velük, ki vagyok, így sorra kaptam az infókat, melyik lány, melyik újságban, melyik tévé csatornán, melyik reklámban szerepelt. Egy körre mindenkit meghívtam. Hiába… tizenkét nővel inni és szabadon válogatni közülük… ki ne lenne most a helyemben?

-          Tom! – jelent meg a semmiből Amanda és leült mellém. – Szia!

-          Szia. Hát te?

-          Amyvel sétáltunk egyet. – mutatott nővére felé, aki megvonva vállait, és szemeit forgatva nézett felénk.

-          Csatlakoztok?

-          Amy gyere! – invitálta heves karmozgással nővérét.

Bólogatott, majd integetett és elindult tovább a szálloda irányába.

-          Rossz kedve van. – osztotta meg velem bennfentes infóját Amanda.

Szívem szerint utána mentem volna, de volt egy olyan érzésem, hogy jobban szórakozom, ha itt maradok az immár tizenhárom főre bővült egynemű társasággal.

 -          Amanda! Szia! – üdvözöltem felpattanva őt és még egy puszit is adtam az arcára. – Most futottam össze a nővéreddel, reméltem, hogy téged is látlak.

Amy kikerekedett szemekkel nézett rám, úgy tűnt, megleptem őt segítőkészségemmel.

-          Micsoda véletlen, hogy ti is épp itt vagytok. – folytattam, mielőtt Amanda áll elő ezzel.

-          Na én megyek. Nektek több a közös témátok. Köszönöm az italt. – bólintott felém kedvesen. – Később találkozunk. – puszilta homlokon Amandát és elsétált.

Végig követtem a szememmel, amíg be nem lépett a szálloda ajtaján és arra gondoltam, ha most itt lenne a gépem a kezemben, már kattogna ezerrel újabb és újabb szuper fotókat készítve róla.

Amanda fecsegett és fecsegett. Aranyos lány, de nem köt le. Főleg, hogy tudom, mire megy ki a játék. Legszívesebben azonnal megmondtam volna neki, hogy figyelj, kerüljük a mellébeszélést, keresek egy neked való projektet és hagyjuk is egymást.

Nem csípem a számító nőket, ha épp nem én akarom, hogy számítók legyenek. Leveszek pár csajt a lábáról a munkámmal, de ha nem az én irányításommal történik, annyira nem élvezem, hogy létrának használnak.

Amikor elérkezettnek láttam az időt az udvarias visszavonulásra, elbúcsúztam Amandától és a szobám felé vettem az irányt.

-          Szia! – örült nekem Lena, ahogy felvette Bill telefonját.

-          Szia. Öcsém?

-          Zuhanyzik.

-          Kihasználjátok, hogy üres a lakás?

-          Tudtam, hogy nem hagysz ki egy alkalmat sem.

-          Ismersz.

-          Na de mesélj, milyen a hely?

-          A hely príma.

-          Akkor mi nem az?

-          Itt van az a lány.

-          Tom, amikor te azt mondod az a lány, tudod mennyi lány arca fut át a fejemen?

-          Jogos. Amy. Akinek a húgát fotóztam.

-          Mesélj! – várta kíváncsian a továbbiakat.

-          Amanda kipuhatolta Eriknél, hol nyaralok és iderángatta Amyt is, aki azt hitte, csak egy meghitt testvéri kiruccanás lesz az egész.

-          Rafkós lányzó ez az Amanda.

-          Az. De jól vettem az akadályt és próbáltam megoldani a kellemetlen szitut.

-          Tehát már Amyvel is találkoztál?

-          Igen. Ismét elég sokat beszélgettünk.

-          És?

-          Nincs még eredmény abban az ügyben.

-          A gyerek az övé? – kíváncsiskodott.

-          Azt nem tudom. De ha az övé lenne, nyilván itt lenne vele.

-          Igaz.

-          Bírom, hogy leragadsz a felesleges részleteknél.

-          Bocsi.

-          Na jó Lena, mondd meg kérlek Billnek, hogy majd hívjon, ha ráér.

-          Mindenképp.

-          Köszi.

-          Jó szórakozást Tom. – kuncogott, majd letette a telefont.

Mivel lassan lemegy a nap és én még mindig magányos vagyok, így egy frissítő tusolás után új ruhába bújok és lemegyek a partra vacsorázni. Erre a két lányra áldoztam az első napomat, ráadásul totál eredménytelenül. Az egyik a nyakamon fog lógni, a másik pedig a háta közepére kívánja a jelenlétem…

Sokáig nem maradtam egyedül, gondolataim újra Amyre terelődtek. Rövid séta után bukkantam egy kis kellemesnek tűnő étteremre, aminek egy stégszerűen a tenger felé épített teraszán foglaltam helyet. Az első Ouzo alapú koktélomra vártam aperitif gyanánt, mikor megláttam őt. Mezítláb a homokban sétálva, egyik kezében a két papucsa, másik kezében pedig telefon. Biztosra vettem a testbeszédéből és artikulálásából, hogy pasival beszél. Elfogott az egészséges kíváncsiság, de nem feccöltem bele sok energiát, mert egyrészt nem az én dolgom, másrészt pedig úgy sem tudom meg. Amy észrevett engem és kedvesen mosolyogva intett felém lábujj közötti papucsával. Hirtelen jött zavaromban, bénán visszaintettem, majd a pincér kimentő érkezése hozott vissza a normális emberek közé. Elvettem az italom, majd belekortyolva újra Amy felé néztem. Már nem volt ott és gyors látókörpásztázás során sem láttam őt sehol.

Pedig szívesen meghívtam volna egy vacsorára. Ha másért nem is, legalább nem lettem volna egyedül.

 Muszáj volt vigyorognom, ahogy belegondoltam, hogy iderángatta a nővérét titokban, hogy egy helyen nyaraljunk. Átfutott az agyamon az is, hogy Amandát milyen könnyű lenne welcome szexre csábítani, de halva született ötlet, hisz alig múlt tizennyolc, ráadásul igen csak megnehezítené a terveim a nővérével.

-          Nem olyan vigyorogni való ez az én szemszögemből, hidd el.

-          Miattam vagytok itt?

-          Nagyon úgy hiszem. A húgom a fejébe vette, hogy te fogod csúcsra juttatni. Valószínűleg több szempontból is.

Tetszett, ahogy szemrebbenés nélküli utalást tesz. Laza és őszinte. Ez tetszett a legutóbbi beszélgetésünk során is benne annyira.

-          Amanda elég ambiciózus.

-          Nem tudom, miért kellett hazudnia nekem. Amy nem megyünk el nyaralni? Olyan rég voltunk együtt és olyan jó buli lenne. – utánozta nyávogva húga hangját. – Szép.

-          Ha tudod, mire készül, nem jöttél volna.

-          Mindegy. Ez a ti dolgotok, én azért élvezni fogom ezt a hetet.

-          Nekem is az a tervem.

-          Most arra gondolsz, le kéne beszélnem a húgom, mert nem szabadna hagynom, hogy zaklasson téged. – próbált olvasni gondolataimban, sikerrel.

-          Egyszerűbb lenne valóban. Én tudok neki segíteni, meg van hozzá a kellő kapcsolatom.

-          De?

-          Ezt nem biztos, hogy hallani szeretnéd.

-          Majd azt eldöntöm én.

-          Nem különleges. Szép arca van és formás teste, de nincs benne az a plusz, amitől egy férfi majd rá gondol naphosszat, és őt képzeli a neje helyére egy unalmas éjszakán. Aranyos kislány, de egyelőre nem több. Majd talán pár év múlva.

-          Egyet tegyél meg nekem. – ült fel azonnal én pedig magamban rávágtam: Bármit!

-          Ezt soha semmilyen körülmények között ne mond el neki! Csinálja ezt hobbi szinten, apuék szponzorálják úgyis. Időközben rátalál az igazi hivatására és elfelejti ezt az egészet. Csak nem szeretném, ha bajba kerülne.

-          Nem használnám ki. – bizonygattam, hisz egyértelműen tudtam, mire gondol. – Alapelv. Elsőszámú. Nem lépek testi kapcsolatba munkával.

-          Akkor külön jó lenne, ha csak te fotóznád. – mosolyodta el magát végre.

-          A nem véletlen találkára. – nyújtottam át neki a megérkezett sörét.

-          Jobb híján. – koccintotta korsóját az enyémhez.

-          Azért nem fogsz kerülni, ugye?

-          Nem hiszem, hogy kéne. De iszonyú kellemetlen ez az egész és nagyon remélem, hogy Am nem fog a nyakadon lógni.

-          Nem hagyom magam. – ígértem. – Keresek neki valami megfelelő munkát, ennyit tudok ígérni. De előbb lapátra teszem az asszisztensem.

Láttam rajta, hogy nem akar rákérdezni, hisz nem rá tartozik, de érdekelte, mi az összefüggés.

-          Gondolom Eriktől tudja a húgod, hogy itt vagyok.

-          Elvette tőlem a névjegyed. – esett le neki is, én pedig azonnal arra gondoltam, akkor ezért nem keresett Amy engem.

-          Adhatok egy újat csak neked.

-          Nem hiszem, hogy szükség lesz rá.

-          Köszönöm, hogy nem a kizárt szót használtad. – kapaszkodtam bele a halvány reménysugárba.

-          Fogalmam sincs, miért akarsz engem fotózni. Sosem mászott az egóm az egekig.

-          Most bókolnom kéne.

-          Dehogy kéne. – nevetett harsányan. – Amúgy sem hinnék neked.

-          Többet nem hozom fel, csak finoman utalgatok majd rá.

-          Tehát úgy tervezed, még összefutunk párszor.

-          Szinte elkerülhetetlen.

-          Amy, na végre! – közeledett hátunk mögül Amanda.

-          Szia.

-          Tom? – tettetett meglepettséget gyenge színészi átéléssel, ami nagyon kínosan érintette Amyt, ez azonnal kiült az arcára.

Amanda lejáratja magát és ezzel őt is.

 -          Amy? – kérdeztem kételkedve.

-          Tom Kaulitz. – felelt, mintha bemagolta volna a nevem.

Odaúsztam lábai elé és alig bírtam betelni a látvánnyal.

-          Ugye tudod, hogy az illatod mindenkit idecsábít és a kisugárzásod, már az ajtóban ledönti az embert a lábáról?

Nevetett. Már megint rajtam nevetett.

-          Mi az?

-          Ez be szokott jönni?

-          Az őszinteség a legcélravezetőbb.

-          Egy alkalmi szexhez a naplementében?

-          Ott a pont. – ismertem el, majd kikapaszkodtam és felültem mellé. – Szóval mond el, hogy lehet ez.

-          Mégis mi?

-          Te és én itt.

-          Ezt nem hiszem el. – nézett maga elé hatalmas felfedezést téve fejében. – Hogy lehettem ilyen barom?

-          Oké, most nagyon kíváncsivá tettél.

-          Mennem kell. – pattant fel.

-          Most hova mész?

-          Van egy kis dolgom. Örültem, Tom. – viharzott el apró tócsákat hagyva minden egyes lépte után.

Amíg felért az emeletre és odatalált a szobájukhoz, átértékelte a dolgokat és taktikát váltott.

-          Ez gyors volt. – állapította meg Amanda az ablakban állva.

-          Itt hagytam a telefonom.

-          Milyen a víz?

-          Kellemes. Te miért állsz még mindig az ablakban?

-          Csak nézelődöm.

-          Aha. Hát jó. Nem jössz fürdeni?

-          Most nem.

-          Te tudod. Mindenesetre köszönöm.

-          Mit?

-          Hogy eljöttünk egy közös tesós nyaralásra. Jó ötlet volt.

-          Szerintem is.

-          Na szia. – hagyta ismét magára húgát és amint a folyosóra lépett már nyomta is a hármas gyorshívót a mobilján.

-          Szia! – köszöntötte nővére.

-          Ezt nem fogod elhinni.

-          Mi történt?

-          Amanda kis terve, hogy csak mi ketten, mert olyan sokat köszönhet nekem, jöjjünk el nyaralni apu számlájára. Nevetséges! Tudod miért jöttünk ide? Tudod ki nyaral még pont most, pont itt?

-          Muszáj találgatnom?

-          A fotós pasi.

-          Nee!

-          De bizony. Tuti, hogy azért vagyunk itt, ez nem lehet véletlen.

-          Tehát még nem beszéltél Amandával.

-          Nem. Tommal találkoztam a medencénél, de mire felértem Amandához, aki az ablakban ácsorogva lesi mikor érkezik Tom a szállodánkba, meggondoltam magam. Én nem segítek neki ebben. Megvárom, míg bevallja magától.

-          Vajon mi a terv? Leveszi Tomot a lábáról, aki majd egy jól jövedelmező munkát ajánl neki cserébe?

-          Nem tudom mi a terve, de most nem is érdekel. Én jól fogom érezni magam.

-          De azért maradj tisztességes távolságon belül.

-          Figyelek. Nem hagyom, hogy baromságot csináljon.

-          Bár ott lennék veletek, ez jó bulinak ígérkezik.

-          Jövőre te jössz el vele. Na még mindig itt van.

-          Ki?

-          Tom, a medencénél.

-          Most kerülni szándékozod?

-          Van egy olyan érzésem, hogy esélytelen próbálkozás lenne.

-          Nyaralsz hugi, használd ki az adottságaid.

-          Szia. – rázta le most már abszolút nem kételkedve abban, hogy ő maga az egyedüli normális nő a családjában.

-          Szia. – nevetett nővére és le is tették a telefont.

Gyönyörű volt. Telefonált, szemeit forgatta félmosollyal az arcán és felém közeledett. Stílusosan, ám kicsit megjátszósan egy koktélt szürcsölgettem a szobához járó hatalmas napágyon.

Nem akart elkerülni, leült a mellettem lévőre.

-          Elnézést, ha túl udvariatlannak tűntem az előbb. – szólt azonnal hozzám.

-          Jobban fájt, amikor leoltottad az őszinte vallomásomat.

-          Ami minden nemű hátsó szándék nélkül kívánkozott ki belőled?

-          Természetesen.

-          Akkor köszönöm.

-          Iszol velem valamit?

-          Nem tűnne túl bénának, ha a te csajos koktélod mellé egy hideg csapolt sört kérnék? – mosolygott gyermekded gonoszsággal.

-          Azt hiszem, én is lecserélem. – nyugtáztam észrevételét és már intettem is a rohangáló pultos fiúnak. – Two beer, please. Big Mythos.

-          És te egyedül vagy itt?

-          Igen. Az öcsémmel akartam, de nem tudott elszabadulni a munkából.

-          Ismerős. – dőlt hanyatt és tisztán kihallottam a hangjából, hogy a pár perc, amire eltűnt, eléggé felhúzta.

-          Te nem egyedül jöttél, ha jól gondolom.

-          Amandával. És maradjon köztünk, de erős a gyanúm, hogy nem véletlen.

 Hazaérve Lena is azonnal kifaggatott, mit sikerült elérnem az ő tervével és igen büszke volt, mert az elmondottak alapján nem tapló mód lerohantam a lányt, hanem mérsékelten, megfontoltan akarom rádumálni és elérni, hogy ő akarja magától.

Lena és Bill már igazán nem is emlékszem, mióta vannak együtt. Nem vagyok jó az ilyenben… nem szoktam évszámot, hófordulót ünnepelni, milyen apropóból jegyezzem meg az övéket? Azt tudom pontosan, hogy mikor Lena felbukkant az életünkben, Bill szempillantás alatt boldog lett. Ez persze önmagában nem újdonság. De megtalálta őt az a lány, akit annyi éven át keresett. Azonnal elfogadtam, hogy Lena része lesz az életünknek. Velem nehezebb kijönni hosszútávon, nem vagyok annyira simulékony, annyira toleráns, mint Bill. Egy kis stúdiólakásban tengettük napjainkat hárman, ami kezdett szűkülni az én életvitelemmel és az ő közös jövőtervezgető életükkel együtt. Mikor Bill elém állt a költözés elhatározását közölni, megrettentem a rám váró egyedüllét gondolatától. De ő nem okozott csalódást. Esze ágában nem volt távol lenni tőlem, csupán találtak egy helyet, ahol egészségesebb körülmények közt tudunk hárman együtt lakni. Egy új építésű lakóház felső két szintje a mienk. Felül saját kis birodalmam van saját terasszal, kitűnő kilátással és mindennel, amire szükségem van. Ha lesétálok a lépcsőn már ott is vagyok náluk. A saját lakásukban. Tökéletes. Egyértelmű volt, hogy enyém a felső szint, mivel aki felül lakik, kénytelen átmenni a lejjebb lakókon és én ezt nehezebben viselném. Persze nem vallják be, de nekik is izgalmasabb így. Hisz az életem zajlásáról be sem kell számolnom nekik, látnak mindenkit a saját szemükkel. Látják, mikor jövök haza, kivel jövök haza, és a hölgyemény mikor távozik. Ez mindig sztori alap.

Lena és én egy cégnél dolgozunk, én vittem őt oda. Régen fotóztam őt, gyönyörű lány. Egy ilyen fotózás alkalmával estek azonnal szerelembe… elvittem magammal Billt, épp nem volt más dolga és én állandóan igényelném a társaságát. Egy pillantás, egy mosoly, szerelem. Ennyi a sztori röviden. Lena nem fotóztatta magát többet Bill miatt, így én bevittem a céghez. Ő a kreatív irányítója azoknak a projekteknek, amelyekhez a fotók az én kezeim közül kerülnek ki. Rengeteg jó tulajdonsága van, de nekem már az is bőven elég, hogy boldoggá teszi az öcsémet.

Erik a besűrűsített hetem mellett a kikapcsolódásom is elintézte. Hasznos kis homi asszisztens… Egy hét Görögországban, egy ötcsillagos szállodában, a tengerparton. Nem is tudok jelenleg jobb módot a pihenésre.

-          Biztos nem gondoltad meg magad? – próbálkoztam öcsémnél, mikor már az utolsó cipzárt is behúztam a bőröndömön.

-          Tudod, hogy szívesen mennék.

-          Na jó. De legközelebb nem rázol le.

-          Ígérem. – ölelt át.

-          Vigyázzatok a kecóra.

-          Te meg magadra. És hívj, amint megérkeztél.

-          Mindenképp.

Sosem szeretünk hosszabb időre elbúcsúzni, és ez az érzés a korral sem halványodik, mint ahogy azt gyerekként hittük. Az utolsó percig így marad majd, ebben biztos vagyok.

Zakinthos egy különálló kis szigeten van, az út nem volt zavaróan hosszú, alig több mint két óra. Így reggel az épp borongós Berlinből indultam és az ebédem már a napsütötte tengerparton fogyasztottam. Első blikkre ott ücsörögve azon gondolkodtam, mit fogok én itt egyedül kezdeni magammal? Otthonról valahogy jobb ötletnek tűnt… nagyon remélem, hogy jó felhozatalra számíthatok, és nem fogom halálra unni magam, mert akkor nem épp olyan pihenés lesz, mint amire kalkuláltam.

Nem akartam Billnek lelkifurdalást okozni, így mikor beszéltünk nem említettem neki, hogy rám jött a kezdeti unalom már ebéd közben. Így befaltam a koktélrákjaimat, lehúztam egy méltán híres Mythos sört egy közepesen erős Ouzo-val és nekiláttam felfedezni a szállodámat.

A tervem elég egyszerű és tipikus volt. Feltérképezem a lehetőségeimet, kiszúrok magamnak egy csinos csajt, ezt nyugtázva nekivágok a partnak, majd a kikapcsolódás után előkerítem a leányzót, megvacsoráztatom és a szobámban megkapom a welcome szexemet. Tökéletes terv egy magam fajta pasi számára. Egyszerű, kivitelezhető, minden szempontból nekem való.

A kinti medence szélén ücsörögve találtam meg a mai igazimat. Háttal ült nekem, vállig érő sötétbarna hajának vizes tincsein játszadozott a napfény. Hátának jobb oldalán egy fekete és egy fehér csillag volt tetoválva, lila fürdőruhájának vékony pántja már hátulról arra hagyott következtetni, hogy kellemes domborulatok várnak rám előröl. Erős kisugárzása volt ennek a lánynak…

Odasétáltam mellé, ahol lábait lógatta a medencébe, majd egy hirtelen elrugaszkodás után fejest ugrottam. Cél a fröcskölés, az érdeklődés felkeltése, a kommunikáció megnyitása ezáltal.

Megállt bennem az ütő, mikor felé fordulva megláttam az arcát.

 Úgy negyed órát beszéltem Erikkel, míg elsorolta a heti teendőimet és azt, hogy ezek közül mi az, amit nélkülem ő is el tud intézni. Nyaralni készülök, így most összesűrítem a programot, hogy fel tudjak szabadítani legalább egy másfél hetet. Mindegy hova, csak el innen.

-          Mi volt ez? – vonta kérdőre húga Amyt, ahogy visszament a konyhába.

-          Nem tetszik a hangnem hugi.

-          Ne haragudj, de hozzám jött, te pedig flörtölsz vele és lerázol.

-          Oké pontosítsunk. Te lejárattad magad, én csak félbeszakítottam, mielőtt le is tepered az ajtóban. És az, ami történt, közel sem nevezhető flörtölésnek. Beszélgettünk a jól sikerült fotóidról, ha érdekel.

-          Tetszik neked. – vigyorgott Samanta kislányával az ölében.

-          Ez a pasi? Dehogy. Inkább Amanda esete.

-          Rám se hederített. – sértődött be Amanda.

Amy és Samanta csak fejüket ingatva mosolyogtak rajta.

-          Ne nevessetek ki! Fogalmatok sincs milyen nehéz csúcsra jutni ebben a szakmában! Tom segíthetne nekem.

-          És mégis mi a csúcs ebben a szakmában?

-          Rendben, gúnyolódjatok. De én akkor is tudom, hogy ez a célom. – vette ki Tom névjegyét a borítékból.

-          Mit akarsz azzal? – érdeklődött Amy.

-          Majd kitalálom.

-          Hugi, ugye nem kell kioktatnalak, hogy egy ilyen pasi nem a karriered építése céljából döntene hanyatt? – csatlakozott Samanta is.

-          Na jó, szálljatok le rólam, csak féltékenyek vagytok.

-          Úgy bizony. – próbált komoly maradni Amy, de ahogy Amanda felhúzott orral, kezében a friss fotóival elhagyta a konyhát, mindkét nővér nevetésben tört ki.

-          És anyu még azt mondta, hogy időben kinövi majd.

-          Sam, maradjon köztünk, de Tom azt a névjegyet, nekem hagyta itt.

-          Tudtam. – vigyorgott büszkén. – Na ki vele.

-          Nincs semmi. Csak próbálkozott.

-          De te kitartóan ellenálltál.

-          Inkább csak simán ellenálltam.

-          Na legközelebb én is megnézem magamnak ezt a pasit. – suttogta befogva két kezével ölében ülő kislánya füleit.

-          Amandának komoly tervei vannak, ahogy elnézem.

-          Tudod milyen. Ez az álma.

-          Csak félek, hogy sérül.

-          Gondolod, hogy ez a Tom…

-          Nem tudom. De ha nem Tom, akkor majd lesz más, akinek Amanda könnyen odaadja magát, mert kecsegtető a jövőre nézve.

-          Talán tanul a saját hibájából majd. Ránk úgy se hallgat.

-          Választhatott volna női szempontból kevésbé degradáló álmot is.

-          Igaz. Na de mi megyünk, ebéd és délutáni alvás.

-          Jó volt látni titeket.

-          Hát még titeket. Kicsim szedd össze a játékaidat. – szólt Samanta kislányának, s közben átölelte Amyt búcsú gyanánt. – Szia hugi! – kiabált be Amanda szobájába és pár perc múlva már el is hagyták a házat.

Amy tudta, hogy ez még hosszas küzdelem lesz, de ma már nem tudott erre időt szorítani. Őt, húgával ellentétben, várta a munka.

-          Hugi, elmentem dolgozni!

-          Szeretlek! – kiabált vissza neki szobájából.

-          Szeretlek!

Volt már ilyen, ez nem egyedi eset, hogy megpillantok egy nőt, és fotózni akarom. Ez a szakmám, én az objektíven keresztül nézem őket, rázoomolok arra, miből ered a valódi szépségük. Amynek belülről fakad. És külön pozitívum benne, hogy nem akarja. Rá kell venni, puhítani kell. Tetszik, mert kihívás, újdonság.

-          Te most mégis mire szeretnél rávenni engem?

-          Azt hittem, elég egyértelmű vagyok.

-          Ha azt akarod, hogy belemenjek, légy kedvesebb. – utasított, arcizmaim pedig mosolyra késztettek.

-          Fotózni szeretnélek. Egy kisebb sorozat, ha úgy tetszik. Utána azt kezdesz vele, amit csak akarsz, amíg rá nem veszlek, hogy jelentessük meg és egy rakás pénzt bezsebelj vele. Neked is jó, nekem is jó.

-          Neked miért is?

-          Mert kihívást látok benned. Fotós vagyok, szakmailag pedig te tökéletes alany lennél. Úgyhogy vagy pofon vagy kézfogás, de döntsd el kérlek.

-          Rámenős vagy.

-          Máshogy nem működöm.

-          Most kell eldöntenem?

-          Időt kéne adnom?

-          Illene. Miután idegen vagy számomra, aki bekopogtatott a húgom pucér fotóival közölve, hogy igazából engem keres.

-          Adjak simán időt, vagy meg szeretnél ismerni közben?

-          Nem tudom Tom. Meg szeretnélek ismerni szerinted?

Megállás nélkül, szinte minden mondatával és kérdésével letaglózott és levett a lábamról. Kenyérre tudott volna kenni azon nyomban. Egyre biztosabb voltam benne, hogy megérte idejönni és még sok mindent képes lennék megtenni, hogy azok a fényképek elkészüljenek.

-          Érdemes lenne megismerned.

Ekkor gurult be egy autó az enyém mögé és dudálással jelezte, hogy a helyén állok.

-          Amanda megjött.

-          El kéne állnom.

-          Ha csak nem tud a csodajárgányod repülni, teleportálni, vagy gólyalábat növeszteni.

-          Egy perc és jövök. – közöltem, majd gyorsléptekkel indultam a kocsim felé, feltartott kezemmel kértem elnézést Amandától és már fel is készültem a helycserére.

Mikor visszaálltam mögé, ő már Amy mellett állt az ajtóban és átvette tőle a borítékot.

-          Szia. – köszöntött kedvesen… ő megismert.

-          Szia. Elhoztam a…

-          Igen! Köszi! – zsongott be és adott egy puszit, amit a jelek szerint nem csak én véltem túlzásnak.

-          Hugi, vidd be a sütit, Sophie szétszedett már érte. Mindjárt jövök én is.

-          Rendben. – válaszolt először rám, majd nővérére nézve gyanakvóan. – Köszönöm Tom.

-          Nincs mit. Valaki majd felkeres a további teendők ügyében.

-          Várni fogom. Szia. – hagyott is magunkra.

-          Nos Tom, akkor én…

-          Beletettem a névjegyem a borítékba. – vágtam a szavába.

-          Biztosra mentél?

-          Ha biztosra mentem volna, a számod már rég nálam lenne.

-          Ezek szerint én hívlak téged. Ha.

-          Ha. És én várni fogom.

-          Viszlát Tom.

-          Ez egy kecsegtető elköszönés vagy udvariasság?

-          Döntsd el te. – mosolygott kacérkodva és becsukta az ajtót.

Ő nem tudhatta, amiben én már ekkor biztos voltam. Mégpedig abban, hogy nem adom fel.

Alig ültem be a kocsimba, Bill már hívott is. Nem kellett nagyon furfangosnak lennem, hogy tudjam, miért keres.

-          Hello öcsi.

-          Na szia, mi a helyzet?

-          Fantasztikus ez a lány.

-          Mi volt, mesélj.

-          Magabiztos, jó fej és van egy olyan érzésem, hogy bele fog menni.

-          Nem mondott igent?

-          Nem. De nem nevetett ki és nem zárkózott el a lehetőségtől teljes mértékben.

-          Furcsa zsongás van a hangodban bátyó.

-          Levett a lábamról és még nem tértem magamhoz teljesen. – vallottam be.

-          Már inkább ágyba vinnéd, mint a stúdióba mi? – nevetett ki kedvesen…

-          Esküszöm…

-          Hé. – vágott a szavamba.

-          Jó oké, talán megfordult a fejemben, de átértékeltem a beszélgetés közben a dolgot. Nem az a fajta lány, akit egy-két koktéllal levennék a lábáról, ráadásul ötven százalék, hogy anyuka, ami ugye nem nekem való volna. Úgyhogy maradok a csupán fotózási szándéknál.

-          Ötven százalék?

-          Hát ebben a házban csak nőt láttam és hallottam. Egy kislányt, Amyt, a húgát és még egy nőt. A húga elég esélytelen, hogy szóba jöjjön, így gondolom vagy Amy az anyuka vagy a másik nő.

-          Alapos megfigyelést tartottál.

-          Inkább alapos mérlegelést.

-          És most akkor hogyan tovább?

-          Várás van. Nála hagytam a névjegyem.

-          Ahogy ismerlek, nem féltelek a kudarctól.

-          Én is így gondolom. Na leteszlek, Erik hív.

-          Rendben. Lena három személyre főzzön, vagy ma se számítsunk rád?

-          Egy óra múlva otthon vagyok, köszi.

-          Oké, szia.

-          Szia.

 Egy kemény, határozott, nagyszájú csaj. Billnek pont ilyen kell, de én nem bírnám elviselni magam mellett. Nem csípem, ha irányítani akarnak. Én az ellentétek vonzzák egymást elcsépelt dumában hiszek, ha már kapcsolatról van szó. Az egyéjszakás kalandoknál persze pont a fordítottja működik. Vagy legalábbis olyankor nem nagyon számít a lány habitusa, ha már egyszer sikerül megitatnom vele az első koktélját.

Ma este egyedül bújtam ágyba. És kialudtam magam. Tökéletesen, pontosan annyit, amennyire szükségem volt. Szerencsétlenül járt ébresztő funkcióval ellátott mobilomat, dobhattam ki, így a mai nem éppen betáblázott napomba beiktatom egy új készülék megvételét. Erre általában a fél napom rá szokott menni. Ha műszaki cikket készülök venni, azt nem csak úgy hipphopp megveszem. Nincs szerelem első látásra. Utánajárok, véleményeket olvasok, használati útmutatót, tulajdonságokat bújok, és csak utána vagyok hajlandó kiadni a pénzt egy darabra. Bill agyára szoktam menni ezzel. Odaviszem a kinyomtatott képeket a lehetséges választható készülékek közül, és ő azonnal rábök egyre, mert megtetszik neki külsőre. Na ezzel ő megy az én agyamra, de azért titkon azt az egyet nézem meg alaposabban elsőre.

Késő délutánra már beújítottam a legtökéletesebbet, a kártyákat át is cseréltem, így az lett az elsődleges mobilom. Azon kaptam meg az sms-t, amit Lena küldött. Amy Adams lakcímét írta meg nekem. Még azt is kiderítette, hogy együtt laknak Amandával, a húgával.

Töprengtem. Látni akartam, de úgy éreztem, nem vagyok az a hapi, aki elájul egy szépségtől és udvarol neki pár képért. Azt kell eldönteni, megéri-e. Kinevette saját magát, mikor a fotózásról beszéltem neki és valószínűleg most is ez történne. Na de én vagyok Tom Kaulitz Trümper, engem nem lehet csak úgy lerázni, ha nagyon akarok valamit. A csaj jó fejnek tűnt, nem amolyan sértődős, hisztis libának, aki egyből arra gondol, hanyatt akarom vágni.

Két nap múlva már a háza ajtaján kopogtattam egy nagy borítékkal a kezemben.

Egy kislány nyitott ajtót, ő kedvesen nézett rám, én meglepődve őrá.

-          Szia.

-          Mamiiii! – kiabált.

-          Amyt keresem. – közöltem vele én azért valamivel halkabban és kulturáltabban.

-          Mi az? – jött oda Amy, és amikor meglátott, úgy éreztem, nem esik le neki elsőre, ki is vagyok.

Ez némileg sértő volt számomra, de nem hagytam magam.

-          Amandát keresem.

-          Ó igen, Tom, a fotós. Elugrott a cukrászdába, de gyere be, mindjárt jön.

-          Nem köszi. Nem akarok zavarni, csak elhoztam a képeit. – nyújtottam át neki a borítékot.

Mosolyogni kezdett, és nem tudtam kivenni, mi is késztette őt erre.

-          Mi olyan vicces, ha megkérdezhetem?

-          Mióta viszi házhoz a fotós a képeket? Nincs erre ugribugri alkalmazott?

-          De természetesen van. – vágtam rá még mindig nem érzékelve, mire akar utalni.

-          Akkor gondolom vele szerettél volna találkozni.

Ez nem sima mosoly volt ezek szerint. Konkrétan kiröhögött.

-          Tartok tőle, ha elmondanám, miért jöttem, én nagyobb nevetést váltanék ki belőled.

-          Szeretek nevetni.

-          Gyere rajzolni. – rángatta lenge pólóját a kislány.

-          Mindjárt kicsim, menj addig vissza Samantához. Jövök én is egy perc. – simogatta meg a fejét gondoskodóan, mire a kislány engedelmesen el is tűnt az ajtóból.

-          Hány nő lakik ebben a házban?

-          Pont elég. – felelte. – Szóval rajta. Nevettess meg.

Tetszett. Nagyon tetszett…

-          Gondoltam, ha személyesen hozom el a képet, jó benyomást tehetek rád.

-          Rám? – pislogott tágra nyílt szemeivel.

-          Mondhatnám, hogy nem vagyok az a nyomulós típus, de minek kezdjük hazugságokkal az együttműködést.

-          Várj. Együttműködés?

-          Nem kertelek, iszonyú fotogén vagy. A kamerámat legalábbis jobban vonzotta az arcod, mint a húgod meztelen teste.

Meghökkent. Édesen hitetlenkedve nézett rám.

 Egy óra korgó gyomorral való magányos kocsikázás következett, aminek a végén én az út szélén kitettem az elakadásjelzőt, magamhoz vettem a képeket tartalmazó dvd-t és berohantam vele az irodaházba.

-          Úgy utálom, amikor ezt csinálod. – fogadott morcos öcsém az autóm mellett állva pár perc múlva.

-          Jó, még ittam egy kávét. Lena?

-          Utánunk jön, még valami fontos telefont intéz.

-          Na akkor húzzunk, mert éhen halok.

-          Ígérd meg, hogy leszoksz erről. Simán beállhatnál a parkolóba.

-          Jaj ne piszkálj. – pattantam be a kocsimba.

-          Várj már! Hol eszünk?

-          Pizza Hut.

-          Te pizzázni viszel minket, miután elfelejtetted Lena szülinapját?

-          Mi az összefüggés?

-          Tom.

-          Oké, oké. Menjünk valami flancos helyre, ahol minimum egy óra, míg kiszolgálnak.

-          Menjünk oda, ahova én akarok, és most odaszólok, hogy megyünk.

-          Menj előre. – egyeztem bele és már be is csuktam az ajtóm.

Azonnal rendelni akartam, de volt némi igazság abban, amire Bill hívta fel a figyelmem. Mégpedig, hogy illene megvárni Lenát.

-          Sziasztok! – érkezett is meg halálosan hosszú negyed óra múlva és az öcsémmel való csókcsatája után nekem is adott egy puszit az arcomra, majd végre helyet foglalt.

-          Legyen szíves. – intettem azonnal a pincérfiúnak, aki lelkesen már pattant is.

Igaza volt Billnek, ha idetelefonálunk, körbeugrálnak minket. Sosem használtam ezt ki, de ezentúl rajta leszek.

Nagy nehezen megrendeltük a kajáinkat, aztán a nadrágom zsebében kutakodtam és megtaláltam, amit kerestem.

-          Lena. Múltkor lemaradtam, és igen, azért mert szétszórt és önző vagyok. De így szerettek, úgyhogy most pótolnám. Boldog szülinapot!

Láttam az arcán, hogy megleptem és azt is, hogy a kis ékszerdobozból előbukkanó nyaklánc nagyon tetszett neki. Ha tudná, hogy életemben én is most látom először, valószínűleg megsértődne, hogy Ericre bíztam még ezt is. Így nem kell megtudnia neki sem és Billnek sem.

-          Köszönöm szépen. – ölelt magához közelebb hajolva.

-          Igazán nincs mit.

Az öcsém hálásan mosolygott rám, én pedig csak megvontam a vállam és körbenéztem.

-          Hol van már a kaja?

Nem vagyok egy érzelgős típus, inkább távol tartom magamtól az ilyen dolgokat.

Már a desszertre vártunk, mikor az öcsém rájött, hogy ma még rólam nem beszéltünk. Úgy tűnik kényszeresen beszélgetni kell…

-          Milyen napod volt?

-          Tényleg, milyen volt az új lány? – csatlakozott Lena is és akkor újra láttam Őt.

Eszembe jutott az a lány. Hogy is hívták? Már nem emlékszem.

-          Ezt meg kell mutatnom. – cselekedtem inkább válaszadás helyett.

Az asztalon lévő étkészleteket, poharakat, szalvétákat arrébb toltam az útból és öcsém szemforgatását figyelmen kívül hagyva, felraktam a laptopom az asztalra. Megkerestem a ma készített fotók mappáját és köztük is azt az egyet, amin az a lány van.

-          Esküszöm magától mozdult az ujjam, de megörökítettem. – fordítottam feléjük a laptopot, mikor rábukkantam a lány képére. – Hát nem gyönyörű?

-          Ki ő?

-          Azt a lányt kísérte. A nővére, de a neve nem akar beugrani. Az arca fogott meg és a természetessége. Erre a szakmára született.

-          Tényleg gyönyörű. – helyeselt félénken Bill, majd folytatta. – De mégis hogy jön ez most ide?

-          Megihlet, megbabonáz, letaglóz. Őt akarom fotózni, őt akarom címlapokon látni, nem a sok plasztiklibát. Nézz rá. Ebben az elhordott melegítőben is ezerszer vonzóbb a kisugárzása, mint a mellette lévő meztelen húgának.

-          Azok után, amilyen lányokkal te, hogy úgy mondjam, ismerkedsz, nézd el nekem, hogy most meglepődve nézek rád.

-          És ő nem modell? – szakította meg szemekkel vívott csatánkat Lena.

-          Még nevetett is magán, mikor felhoztam ezt a témát.

-          És te rá akarod venni? – faggatott öcsém hitetlenkedve.

-          Nem tudom, de valahogy úgy érzem… de ti ezt nem érthetitek.

-          Figyelj, én segíthetek, azt hiszem.

-          Mégis hogy?

-          Mond a lány nevét, én kiderítem hova postázzuk a fotókat.

-          Elvihetnéd személyesen! – pattant ki Bill fejéből az első pillanatban még totál bénának tűnő ötlet.

-          Persze. Odaállítok, bekopogok, odaadom a képeket és közlöm a lánnyal, hogy mit szólna egy fotózáshoz meztelenül kettesben velem? Már érzem a pofont az arcomon.

-          Gondoltam. – bólogatott öcsém.

-          Mit?

-          Meztelen fotózás. Hát nem a kisugárzása fogott meg?

-          Eszembe se jutott meztelen fotózás, de mire másra gondolhat, mikor playmate-eket fotózok nap, mint nap?

-          Hát mond el neki, amit nekünk az előbb.

-          Persze. – nevettem el magam. – Nem fogom ám lealázni ezzel saját magam.

-          Hát rajtad nem lehet akkor segíteni, már ne is haragudj.

-          Na jó Tom. Én azért megszerzem a címet, te meg majd szólj, hogy postázzam-e a képeket, vagy képes vagy kivinni magad. – zárta is le ezzel a témát Lena.

 -          Köszi. – emeltem fel a fejem, ő pedig kedvesen mosolygott.

-          Én is.

-          Mit?

-          Amanda soha nem izgult ennyire, mint most. Fogalmam sincs, miért nem akkor volt félénk, mikor megfordult a fejében ez az egész fotózkodás. – felállt és láttam rajta, hogy annak ellenére, hogy itt van, nem igazán fér ez bele az ő erkölcsi normájába.

-          Amanda a húgod ugye? – álltam fel vele szemben.

-          Az én édes kis hugicám, aki sokat nézte a tévét és most minden vágya, hogy playmate vagy mi a fene legyen.

-          Te sosem gondolkodtál rajta, hogy…

-          Én? – mutatott kétkedve vigyorogva önmagára. – Dehogy.

-          Tom. Telefon. – hallottam meg Erik idegesítő hangját.

-          Miért vagy az asszisztensem? – fordultam felé egyáltalán nem leplezve dühömet, amiért megszakította a beszélgetésem Amyvel.

-          Ne haragudj, de azt hittem, a magán telefonod.

-          Klassz.

Mire visszafordultam Amy felé, őt már nem találtam ott, ahol az előbb tekintetemmel elhagytam.

Körbenéztem felmérni a terepet, de még a környéken sem láttam.

-          Elment. – mutatott az ajtó felé Erik.

-          Kössz. – hálálkodtam sértődötten és felvettem a telefonom.

Amy már nem tért vissza, Amanda viszont már sokkal gyorsabban oldódott, mint gondoltam. Úgy néz ki rá jó hatással volt a nővére jelenléte… rám már kevésbé. Dekoncentrált lettem, és az idegeimre mentem saját magamnak. Már-már Amanda tűnt a profinak és én a kezdőnek.

-          Na végre! – vette fel öcsém a telefonját mindennemű köszönés vagy üdvözlés nélkül.

-          Bocs tesó, elúsztam. Azért hívlak, mert nincs időm az ebédre. Messze is vagyok, és még nem végeztem.

-          Klassz. Lena sem ér rá. Azt hiszem nálatok kéne dolgoznom, hogy eleget lássalak mindkettőtöket.

-          Miért nem jössz ide? Megadom a címet, ideérsz mire nagyjából végzek, bedobjuk az anyagot hazafelé a szerkesztőségbe, felvesszük Lenat és meghívlak titeket egy korai vacsira.

-          Kárpótlás, amiért elfelejtetted Lena szülinapját a múlt héten?

-          Azért volt olyan sértődött velem?

-          Tom.

-          Jó oké, talán van benne valami. De ma a tiétek vagyok, és ennél nem kell több.

-          Több mint negyed évszázad sem volt elég, hogy megszokjam a beképzeltséged.

-          Van még időd. Na lépek, mert nekem viszont nem nagyon.

-          Még nem is egyeztem bele a programba.

-          Tesó. Én nem kérdeztem, mondtam. Na pá. – tettem is le.

Bill mindig feldob és sokszor még nem is kell arra hajtania, minden tett nélkül is eléri, hogy kiegyensúlyozottabb legyek.

-          Na bocs. Folytathatjuk. – fordultam Amanda felé.

-          Megnézhetném azokat, amik eddig készültek?

-          Végülis persze, gyere.

Gátlásait olyannyira levetkőzte, hogy a köntöst vissza sem vette magára, egy szál semmiben flangált mellém a laptopom mögé és kíváncsi tekintettel fürkészte a nyers fotókat. Magyaráztam neki, hogy ezek a képek még átmennek különféle programokon, mire a tördelők kezei közé kerülnek, de feleslegesnek láttam őt ezzel fárasztani. Szavaiból, reakcióiból nem tűnt agysebésznek a csaj és kezdett úgy tűnni, közelférkőzése nem is feltétlenül kíváncsiságának köszönhető.

A világosítóra néztem, aki csak kuncogott rajtam és már tudtam, hogy megint beszívatták az új lányt. Már megint azzal álltak elő egy kis kezdőnek, hogy a fotóst kell levenni a lábáról, ha jövőt akar építeni a szakmában.

-          Figyelj tündérke. Libbenj vissza a díszletbe, mert nem nagyon érek rá.

-          Ok… oké rendben. – szeppent meg és bánatos tekintettel nézett rám.

-          Még pár fotó és szabad vagy.

-          Köszönöm.

-          És figyelj rám. Ne hallgass soha egy világosítóra. Ő csak kisegítő, nem ért semmihez az ernyőkön és lámpákon kívül.

Elpirult és zavartan nézett a még mindig kuncogó seggfejre.

-          Barom. – szóltam oda.

-          Nem hagyhattam ki. – suttogta és magasba emelte kezeit megadóan.

Amanda visszatipegett a helyére és hogy ne kínozzam őt se tovább, csupán pár fotót készítettem.

-          Szép volt kislány. – bíztattam, mikor már újra köntösben állt előttem. – Sok sikert a jövőben.

-          Köszönöm.

-          Erik, elkísérnéd Amandát az öltözőbe és elmondanád neki, most hova tovább? – fordultam asszisztensem felé, mikor megláttam öcsémet belépni az ajtón.

-          Szia! – ölelt meg, mikor odaért.

-          Épp időben öcsi. Lementem az anyagot és mehetünk.

-          Akkor szólok Lenanak, hogy indulunk.

 Munka. Nem nagyon szeretek új lányokat fotózni. Sosem tudom előre, milyen lesz. Kiszámíthatatlanok. Nem kaptam róla portfóliót, nem tudom még, hogy előnyösebb egy-egy képen. Persze nem okoz ez nekem gondot, de egyhuzamban ez már a sokadik kialvatlansággal sújtott napom és érzem magamon, hogy nyűgös leszek. És senkinek nem ajánlom olyankor, hogy a közelemben legyen.

-          Tessék. – nyomta is a kezembe visszaérkezve a forró kávémat. – Amanda, tizenkilenc éves, holland… - kezdte sorolni Erik a paramétereket, és a kezembe nyomta a szerkesztő kis instrukciókkal teli papírját. – A novemberi számhoz készülnek a fotók, őszies színek, meghitt hangulat.

-          Oké, köszi. – szakítottam félbe.

Általában az ilyen útmutatónak szánt papírokat átfutom és megpróbálom nem úgy felfogni, hogy irányítani próbálnak vele.

-          Hello! Sziasztok! – köszöntem a teremben várakozó csapatnak.

Azonnal kiszúrtam a mai főszereplőt. A bátortalansága csak úgy vonzotta tekintetem, mintha rá lett volna írva, mennyire be van rezelve. Egy szabályom van. Azokra a lányokra, akik a munkámat képezik, akikkel együtt dolgozom, nem nézek olyan szemmel. Ők tabuk, nem szedem fel őket, nem is utalok semmire. Nem hiányzik még egy zaklatással való gyanúsítgatás, mint legutóbb. Azóta megfogadtam ezt, és két éve tartom is magam hozzá. Értékesebb számomra a munkám és csajokat bárhol máshol be tudok szerezni.

-          Szia! Tom Kaulitz. Én leszek ma a fotósod. – nyújtottam kezet a félénk leányzónak.

-          Amanda Adams. Ez az el…

-          Első. Tudom. De ne aggódj, nem olyan félelmetes, mint amilyennek látszik.

Elmosolyodott, szimpatikus lettem, nyert ügyem van.

Azonnal feltérképeztem őt magamnak. Hosszú barna haját hatalmas loknikba sütötték, a sminkje csillogós, barnás, kifejezőbbé teszi a tekintetét. A természetes cicik nála sem jöttek annyira be, azt elsőre leszűrtem.

-          Lenne egy kérdésem. – szólt hozzám halkan.

-          Parancsolj.

-          Eljött velem a nővérem. Nagyon ciki lenne, ha bejönne, és itt lenne velem?

-          Ó, egy kísérő, mindig jól jön. Oldja a hangulatot. – kacsintottam és azonnal megváltozott az ő arckifejezése is.

-          Köszönöm. – vinnyogott hálásan. – Mehetek? – mutatott az ajtó felé.

-          Persze, én addig elkészülök.

-          Köszönöm. – ismételte és már el is viharzott.

A szokásos kis procedúra következett. Beállítottam a gépet, összekötöttem a laptopommal, egyeztettem a világosítóval és a sminkessel, a következő percben pedig Amanda visszatért végre és a stylelist már állította is be őt az első jelenethez.

-          Na, Amanda, az első pár kép amolyan lazulás képpen. Megnézzük, hogy mutatsz a legjobban, és kicsit összeszokunk, rendben?

-          Rendben. – sóhajtott. – Kész vagyok.

Már kattingattam is, egyelőre utasítások adása nélkül. Egész jól ment, habár kissé feszült volt, de nem esem kétségbe az ilyentől. Ez a meló része.

Tudtam, hogy nincs időm és most kedvem se sokat tökölni, így húsz próbafotó után már be is indultam:

-          Ezek egész jók, de most térjünk rá a lényegre. Levennéd azt a köntöst?

Amanda egyből kifelé kacsintgatott, és akkor láttam meg a kísérőjét, aki szemkontaktusból tudta, most rá van szükség és odajött hozzám.

-          Oda mehetnék hozzá egy percre?

-          Te vagy a kísérő ezek szerint.

-          Igen. Bocsánat. Amy Adams. – nyújtott bájos mosollyal kezet, engem pedig azonnal elvarázsolt.

-          Persze. – vágtam rá, és amikor odaért a lányhoz, akkor esett le mekkora bunkó voltam.

Be sem mutatkoztam, pedig illett volna. Lehet, hogy sokszor tapló vagyok, na de ok nélkül bunkó soha.

Amy suttogva bíztatta Amandát, én pedig a lencsémen keresztül figyeltem őket. Tökéletes… egyszerűen gyönyörű. Az arcára fókuszáltam. Hosszú ívelt szempillái, vékony rózsaszín ajkai, homlokába omló barna hajtincsei megbabonáztak. Akarva akaratlanul nyomtam le az exponáló gombot és már meg is jelent a laptopomon a fotó.

Rég láttam már hasonlóan természetes és smink nélkül is szinte tökéletes arcot. Úgy festett, mint aki az ágyból ugrott ki alig egy fél órája, de mégis lenyűgöző volt az összhatás. Csak figyeltem a testbeszédét, néztem, ahogy artikulál, ahogy gyengéden kezei közé veszi Amanda rémült arcát és pár mondattal nyugodtabbá varázsolja.

Aztán hirtelen felém fordult és közeledett. Hirtelen egyenesedtem fel laptopom mögül és azzal a lendülettel az összes ott lévő papírt lesöpörtem az asztalról.

-          Basszus! - dühöngtem magamban ügyetlenségemet kommentálva.

Lehajoltam, hogy felszedjem őket, közben ezer meg ezer féleképpen szidtam szerencsétlenkedő önmagam. Vékony, fehér, törékenynek tűnő keze jelent meg előttem és óvatosan felmarkolt egy kisebb adag papírt.

 Hulla fáradtan ébredek, jobb karommal erőteljes lesújtó csapást mérve ébresztőt zengő telefonomra. Azonnal elhallgatott. Nagyon valószínű, hogy vehetek hamarosan egy újat, de jelen pillanatban baromira nem foglalkoztat, mekkora kárt okozhattam.

-          Mi az? – nyögdécselt egy hang a takaróm alól.

Az első gondolatom az volt, hogyhogy még mindig itt van. A második gondolatom pedig inkább kíváncsiság volt… Ki az?

-          Mennem kell. – közöltem és felültem.

Felvettem a boxerem és kikeltem az ágyból.

-          Máris? – bújt elő a hosszú feketehajú, kék szemű lány a takaróm alól.

Szóval ő az. Akit tegnap kiszúrtam a bárpultnál és meghívtam egy italra. Egy jó pár italra. Szép volt. Nem extrán szép, de szép. Nem volt túl természetes, az ajkai feltöltve, tekintetét műszempillák hangsúlyozták, haját póttincsek dúsították. A munkámból fakadóan azonnal meglátom az ilyet, habár nem kell túl profi megfigyelőnek lenni, ha valaki meg akarja látni a hozzáadott dolgokat az eredeti külcsínhez.

-          Dolgoznom kell. – közöltem és a fürdőszoba felé vettem az irányt.

A fogkefémre nyomtam egy adagot a fogfehérítőt tartalmazó kedvenc fogkrémemből, mikor megjelent mögöttem a lány egy szál bugyiban.

-          És mikor lesz időd rám? – bújt hozzám.

-          Ezt hogy érted? – húzódtam el tőle.

-          Azt mondtad fotogén vagyok.

Tudhattam volna előre. De az én hibám. Én csajozok azzal, hogy elmondom, mivel foglalkozom. Mágnesként vonzza az ilyen lányokat és ezt ki is használom. De pont az ilyen kínos beszélgetések miatt szoktam még elalvás előtt lerázni a delikvenseket. Még egy hiba, ami az én számlámra írható: a nálad vagy nálam kérdésre rávágtam, nálam. Elküldeni valakit a kielégülés után sokkal körülményesebb, mint más lakásából lelépni különféle okokra hivatkozva.

-          Elég sűrű a programom.

-          Csak etettél, ugye? – sértődött be azonnal és magamra hagyott.

Na most vagy bevágja a hisztit és elviharzik, vagy műhisztit kreál és elvárja, hogy ígérjem meg, betartom a kis egyességünket. Reméltem, hogy az előbbi lép érvénybe.

Nyugodtan mostam tovább a fogam, megmostam az arcom, és még mielőtt kiléphettem volna a fürdőből, ajtócsapódást hallottam.

Nem volt a hálóban, így az ablakhoz sétáltam. Kiment a kapun, nézelődött egy darabig az utcán, majd leintett egy taxit és vissza se nézett.

-          Káprázik a szemem vagy tényleg egy lányt láttam kisétálni a házból? – jelent meg mögöttem öcsém.

-          Jól láttad.

A földön megtaláltam a farmerem és gyors összehangolt mozdulatokkal bele is bújtam. Kikaptam egy pólót a szekrényből és már kész is voltam.

-          És hogyhogy itt aludt?

-          Ki akartam aludni magam.

-          Eszedbe se jutott, hogy kivételesen ne szedj fel valakit?

-          Nem hagyhattam ki. Na de rohanok is dolgozni. Új csajt kapok ma, hosszú délelőttöm lesz.

-          Nem ebédelünk együtt? Ma szabad napos vagyok.

-          Hello fiúk! – jött be a szobámba Lena is.

-          Jó reggelt! – vigyorodtam el magam kócos, leharcolt ábrázatán. – Nektek is jól telt az éjjel. – állapítottam meg.

-          Jól láttam…

-          Hiba volt. – vágtam rá.

-          Egész helyes csaj volt.

-          Már amennyire helyes tud lenni valaki, akinek megfelel ez az életmód. – okoskodott szentéletű öcsém és homlokon csókolta barátnőjét.

-          Ne őt hibáztassátok. A sármom ellenállhatatlan. Na jók legyetek.

Vállon boxoltam öcsémet, Lena kapott egy puszit és már húztam is a garázsba.

Ahogy beindítottam a kocsit, eszembe jutott, hogy nem válaszoltam Billnek az ebéddel kapcsolatban.

„Mehet az ebéd, hívlak, ha tudom már, hogy alakul a nap. Na pá!”

A mai helyszín elég messze esik a házunktól, így rá kell lépnem a gázra, még úgy is, hogy időben keltem. Szerencsétlen ébresztésre beállított telefonom otthon is hagytam, de többek közt az ilyen „balesetek” miatt van egyszerre két mobilom. Persze a két különböző telefonszám is igen jól jön, ha például elmennék odáig, hogy egy lánynak megadnám a számom, pedig eszem ágában nincs tartani vele a kapcsolatot. De hát mit tehet egy férfi, aki nem akarja eltiporni a nő vágyát a jövőbeni találkákkal kapcsolatban? Megadom az egyik számom – azt, ami az ilyen és ehhez hasonló esetekre van fenntartva – és legalább a fontosabb célokra fenntartott számomon nem zaklat senki illetéktelen.

-          Tom, szia! – szaladt utánam fülsiketítő hangokat kiadó asszisztensem.

-          Hé, haver. Nyugi. – csillapítottam le és bevártam.

-          Itt vannak a világosítók, már mindenki rád vár.

-          Oké, egy kávét még gondolom kibírnak. – célozgattam.

-          Kevés tej, két cukor. Azonnal hozom.

-          Hálás köszönet.

Csípem a srácot, egész régóta ugrál már utánam. Nem igazán tudnám a pontos intervallumot, de úgy saccolok, fél éve dolgozunk együtt. Lena találta őt alkalmasnak és eddig bevált. 

Ahogy beléptem az étterem ajtaján, azonnal kiszúrtam őt. A haja fényes és sötétbarna… ilyen barna színt még csak egyszer láttam eddigi életem során. Azonnal tudtam, hogy ő az. Ő az, akivel ma randevúm van, és szívem heves dobogásából az is nyilvánvalóvá vált, hogy még életemben nem izgultam ennyire egy randi miatt sem. Félve léptem oda asztalához, és óvatosan helyeztem bal kezem jobb vállára. Felém fordulva szinte azonnal a szemembe nézett… Ő az. Semmi kétség, a szeme színe, a tekintete, ajkai formája… az enyém. Arcának csodaszép bőre, apró, tökéletes orra… az övé.

-          Tom vagyok. – mutatkoztam be végül, kilábalva fejemben zakatoló kavalkádból.

Létezik, hogy jobban izgul nálam? Csak néz, nagyra nyitott szemekkel, szinte már elérve a lehetetlen… zavarba hoz.

-          Alison. – szólalt meg végül.

-          Akkor talán leülök.

-          Anya nem tudja, hogy eljöttem.

-          Gondolhattam volna. – kihúztam az asztal vele szembe eső oldalánál lévő széket és leültem a lányommal szemben.

-          Csalódott vagy?

-          Ismerem, vagyis valamikor ismertem őt. Számítottam rá, hogy nem vesz rólam tudomást. Jó ötlet volt ez? Úgy értem, te mész haza hozzá ezután.

-          Nem tud erről és nem is kell, hogy tudjon. Tizennyolc lettem, nem szólhat bele.

-          Atya ég, már tizennyolc éves vagy! – hűltem el egy pillanatra.

Ennyire rég volt? Tisztán emlékszem még mindenre, mintha csak egy könyvet olvasnék, ami megelevenedik a szemem előtt.

-          Éppen ma. – felelte Alison lesütve szemeit.

-          Ne mozdulj innen! – szóltam rá, majd felpattantam és otthagytam az asztalnál.

Ennél cikisebb találkozóm még nem volt, az már biztos. Itt ül a lányom, aki felkeresett annyi év után, ma van a születésnapja és én nem tudok róla.

Első futólépésben megtett utam a szemben lévő virágoshoz vezetett. De milyen virágot illik venni ilyen alkalomra? Milyen virágot szeret? Mi van, ha allergiás! Ő az volt valamelyikre, emlékszem.

Öt perc múlva már ismét zavarban léptem be az étterembe, majd odasétálva asztalunkhoz, egy hatalmas plüss macit tartottam Alison felé.

-          Boldog szülinapot!

Eddig tudtam tartani a távolságot. Alison felugrott és szorosan összekulcsolta karjait nyakam körül. Beletelt némi hatásszünetbe, mire az én karjaim is körbefonták vékony testét.

-          Köszönöm Apa! – szipogta nyakamba fúrva arcát.

Apa…

-          Pezsgőt a felnőtt lányomnak! – bontakoztam ki gyorsan az egyre fojtogató ölelésből és a legközelebb járó pincér felé intéztem rendelésem. – Gyere, üljünk vissza. – simogattam meg gyengéden Alison hátát.

-          Mindent tudni akarok. – közölte, ahogy behúzta maga alá a széket, és épp hogy elfért még az asztalnál a mackóval az ölében. – Ebben a percben egy védtelen, apa nélkül felnőtt kislány ült velem szemben, nem az a magabiztos nőszemély, aki felhívott és ellentmondást nem tűrve követelte a mai találkozót.

-          Ő sosem mesélt erről?

Ő. Nem emlékszem mikor mondtam ki utoljára a nevét. És most sem jön a számra. Sem a neve, sem ennek a lánynak az életében betöltött titulusa szerinti megszólítása… édesanyád.

-          Mikor először kérdeztem, azt mondta, még kicsi vagyok. Később a nagypapánál próbálkoztam, de ő…

-          Sosem volt oda értem. – fejeztem be a mondatot helyette, megmosolyogva feltörő emlékeim.

-          Amikor azt mondtam, megkereslek…

-          Alison, ne. – szakítottam felébe. – Nem szeretném tudni, hogy viszonyul hozzám, nem szeretnék arról hallani, mit gondol rólam. Örülök, hogy itt vagy, de ez maradjon is a kettőnk dolga.

-          Rendben. – egyezett bele lekonyuló ajkakkal.

Úgy nézett rám, mint akit leszidtak az oviba, mert irigy módon nem engedte, hogy más is játsszon a homokozó készletével.

Megsajnáltam. Ő mit sem tehet az egészről. Nem ő választotta ezt az életet, hogy apa nélkül nő fel. Joga van tudni mindenről, amit elhallgat előle… az édesanyja.

-          Mit szeretnél tudni? – hátradőltem székemen, és az időközben megérkezett kávémat kavargattam, attól tartva, hogy ez egy nagyon hosszú és néhol kínos beszélgetés lesz.

-          Az elejétől, mindent. – vágta rá gyermekded kíváncsiságot sugározva gyönyörű barna szemeivel. – Ne hagyj ki semmit.

Váltottunk már pár mailt és beszéltünk már telefonon, de nekem mégis valahogy furcsa volt ez a közvetlenség. Soha életében nem látott, és mégis arra kíváncsi, mi történt a szüleivel a kezdetektől egészen addig, míg véget nem ért az a bizonyos kapcsolat, melynek Alison a „gyümölcse”…

Hogy kire emlékeztet ez a fajta magabiztosság? Arra a gyönyörű nőre, aki körülbelül ennyi idősen az enyém volt egy rövid időre.

Megadtam hát magam saját ellenkezésemnek és úgy döntöttem, mindent elmondok Alisonnak. Ő ezt kívánja, én pedig tizennyolc éve nem beszéltem erről az öcsémen kívül senkivel.

Sziasztok!

Több, mint fél éve hagytam fel a viktoria-th.gportal.hu oldalammal és az írással is. Kellett a szünet, kellett a pihenő. Nem is szeretnék újra visszamenni oda. Aki szeretne, az úgyis megtalál majd itt idővel.

Újra írok, baromira hiányzott már és most érzem azt, hogy újra van időm rá, hogy olyan minőségben és mennyiségben írjak, ami majd megfelel számotokra.

Ha szeretnétek lehet ez a sztori mellett, személyes oldal is. Ha valaki kíváncsi rám, nyugodt szívvel írjon nekem vagy ide, vagy a riablog@citromail.hu mail címre és szívesen válaszolok neki.

Hiányzott ez, remélem menni fog újra...

puszi, Ria <3